A pénteki nap igencsak produktív volt. Reggel még óra előtt (milyen jó, hogy ilyenkor nincsen golf) sikerült visszakapnom a szörfözésre befizetett pénzt. A sportcentrum ugyanis 3 közösségi programot ingyen biztosított az új diákok számára még az augusztusi-szeptemberi napokban. Persze amikor én jelenteztem a szörfözésre, akkor a lány nem volt tisztában azzal, hogy ez egyaránt vonatkozik a csere (exchange: külföldi, és transfer: amerikai, de áthallgat más egyetemről, kvázi helyi Erasmus) diákokra is. Amint sikerült kibogoznom a szálakat, gond nélkül kértem vissza a 45$. Ez persze nem olyan egyszerű, hiszen több rendszeren keresztül kell menjen a kérésed, de végül kipostázták a csekket, amit bármelyik Bank of America-ban beválthattam. Na, persze a legközelebbiben minden előbb van kiírva kínaiul, mint angolul. Itt is össze-vissza küldözgettek, mivel nincs amerikai bankszámlám. Nem értem ettől miért kellett annyira zavarba jönni. Végül ujlenyomatot vettek (csak a jobb mutatóujjról) és a tintás ujjamat re kellett nyomnom a csekkre. Eddig sosem volt problémám az otthoni igazolvánnyokkal, a szórakozóhelyeken is mindig a jogist mutatom és sosem kötöttek bele. Na itt már akkor leblokáltak a kis kínai bankosok, amikot megmondtam, hogy honnan való a két igazolvány. Hosszú tanakodás után nem fogadták el, így haza kellett szaladnom az útlevélért. Másodjára már egy másik lányhoz kerültem, aki újszölött módjára nézett az útlevelemre is, majd egy perc lapozgatás és gondolokás után megkérdezte, melyik ország útlevelét tartja a kezében... A végén pedig mosolyogva vont le 5$ kezelési költséget. Már nem is akartam problémázni miatta, örültem, hogy végre kiszabadultam a bankból a 40$-ommal.

Ezt követően rohantam a Radioshack-ba (Photo Hall féleség tele elektronikai kütyükkel), ahol a telfonomat vettem még augusztusban. A 60 napos felhasználási idő ugyanis lejárt, így csütörtökön vettem egy 20$ feltöltőt a maradék időre, aminek az összege egy nap után sem adódott hozzá a kártyámhoz. Kiderült, hogy ezt egy héttel korábban kellett volna megtennem, mert deaktiválták a kártyám. Otthon erre azt hiszem egy hónap, vagy év után kerül sor, de nem egy héten belül. Viszont aranyos volt a kis srác, letelefonálta a szolgáltatóval, hogy reaktiválják a kártyám így a számom is megmaradt és a pénz is hozzáírodott. Ez is kipipálva. :)

Felfedeztem, hogy a két órám között délben kezdődik egy pilates óra, így az estére való tekintettel erre az időszakra programoztam a napi mozgást. Továbbá nem próbáltam ki korábban a pilatest, csak hallottam róla, mennyire dicsérik. Hollandiában is volt, de azt mondták a spanyolok, akik kipróbálták, hogy ahhoz, hogy a nyelv ismerete elengedhetetlen. Igen, ezt én is tapasztaltam, de az angollal nem volt problémám. Az egész alapja a légzés technika és a bemelegítés után lényegében 80-90%-ban a has és csípő környékét erősítettük. Ez nem csupán a felszíni, de a rejtett izomcsoportokat is takarta. Nagyon tetszett, azt hiszem megtartom ezt az órát. Egy fiú volt az órán, mindenki már lány volt, persze ez nem azt jelenti, hogy könnyű gyakorlatsorokat ismételtünk. Megnéznék egy macho fiút azért, amint egy órán keresztül gyűr a kockás hasára, miközben nagymértékben javít a rugalmasságán is... :)

Este Katienél gyülekeztünk. Ő volt az egyik mentorált diákom Budapesten és annyira tetszett neki az ott töltött őszi szemeszter, hogy gyorsan meg is hosszabbította a tanulmányi szerződését egy évre. Mindenki rendesen jelmezzel készült az estére. Katie volt a vörös királynő (Alice csodaország), Molly Jazmint (Aladdin) alakította az este során, Kelsy Vilma (Scoby Doo) volt, egy másik lány pedig akiknek nem tudom a nevét Cashanak (tini rock star) öltözött. Én ázsiai lány voltam minden specifikus megnevező nélkül.

A házibuliba kicsit későn érkeztünk. Ez 10 órát jelent, ami itteni mérce szerint már nagyjából a buli közepét jelenti. :) Egész USF Budapest kör alakult ki és Katie lakótársai teljes létszámban részt vettek a halloweeni banzájon. Nem is láttam olyan embert, aki ne lett volna beöltözve valaminek. Persze volt egy pár nagyon szajhás öltözet, de a többség kreatívan megoldotta a feladatot. Ott volt Audry Hepburn, Waldo, Hófehérke, Chaplin, Frankenstein, Drakula és barátaik. Nem maradtunk sokáig, mert valaki kapott egy fülest, hogy a rendőrség már úton van, így hamar feloszlott a party. Nem értem az amerikaiakat, miért nem figyelmeztetik először a házigazdát, hogy csendesebben, miért kell rögtön a telefohoz nyúlni. De itt ez a természetes és a ház perceken belül kiürült. Ez természetesen nem jelentette a buli végét, hiszen a társaság nagy része ugyanott kötött ki. Ilyenkor nagyban izzanak a telefonok: ki hova és hogyan tovább.

A második helyet tényleg úgy kell elképzelni, mint ahogyan azt a filmekben mutatják. A társaság nagy részének fogalma sincs, ki a házigazda és az első út mindig a konyhába vezet. A konyhában nagy valószínűséggel mindig van egy fura fazon, aki a jégkockával teleszórt hordóból csapolja a sört. Ez után kezdődhet a ház felfedezése és ismerősök keresése. Még én is meglepődtem mennyi ismerőssel találkoztam. Mondjuk egy olyan helyen, ahol egy gombos tűt nem lehet leejteni talán ez annyira nem is meglepő. A dohányos szekció az utcák hangoskodott, nem is értem, ide miért nem jöttek a rendőrök. Az emeleti részen voltak a raszta szívűek, de az elpippantott anyag lényegében az egész házat belengte. Öröm lehet egy ilyen buli után takarítani...

A társaság általánosságba véve jó volt, összetalálkoztam a perzsa Sabaval is, aki itt dolgozik a Pedróban. Még este beszéltük, hogy mindketten megyünk halloweenezni és végül ugyanazon a helyen kötöttem ki. Útközben az egyik pizsamába öltözött fazon kitalálta, hogy minek öltöztem: Chinese Business. :) Mondtam, ja, hát persze. Végülis az ázsiai szabású hosszú, egyik oldalon combig felvágott ruha teljesen beillett egy kínai üzletasszony képébe. Mondjuk azt nem mondta, hogy milyen business. :) 

Az emberek viselkedését is egész jól adják vissza a filmek. Bele sem merek gondolni hágy egyéjszakás kapcsolat születik egy ilyen este leforgása alatt. Kicsit érdekes, hogy mennyire ritkán randiznak (sokaknál ez 1-2 éves átlagot jelent) az amerikai lányok, de az ilyen bulikban mégsem ezt a szűzies, ambiciózus arcukat mutatják. A fiúk pedig nyomulnak  ám rendesen. Pár óra leforgása alatt minden náció megtalált (fehér, latino, afro-amerikai, ázsiai). Érdekes volt, ki hogyan próbálozik. Végül persze mindegyik ugyanazon elutasító eredményre talált. :)

A hét a szokásos rutin szerint telt. Egyik este összeültünk megint Chelsea-vel (folyosófelügyelő) és átnézte az egyik rövid esszém a multikulti órára. November 2-án lesz ugyanis a népszavazés és a marihuána mellett döntenek a 'Sit and Lie' rendeletről is. Ez volt az esszém témája és amellett érveltem, miért rossz ötlet megtiltani az embereknek (természetesen a célközönség a hajléktalan lakosság, de ezt így nem lehet beleírni  rendeletbe), hogy reggel 7 és este 11 között a járdán üljenek/feküdjenek. Az első figyelmeztetés után ráadásul 100$ bírságot is kiszabhat a rendőr, súlyosabb esetekben pedig 30 nap börtön a szankció. Kíváncsi vagyok, ezt miként akarják véghezvinni... Szóval Chelsea-ről azt kell tudni, hogy beszéd író akar lenni, így az átlagos felett van a szókincse és a beszéd stílusa. Adott pár jó tippet és sokat tanultam a korrekciós idő alatt a visszajelzésnek köszönhetően.

Az elmúlt időszakban a hétvégék során sok minden történt, így a hétköznapi korai keléseket a hétvégék nem tudták megfelelően kompenzálni, hiszen mindig menni kellett. :) Éppen ezért fordított módon igyekeztem rendesen kipihenni magam és kedd este már 9-kor ágyban is voltam és aludtam reggel 7-ig. Nem hiába hangoztatják az amcsik, milyen fontos az alvás és az egyik legjobb fegyver a stressz ellen. Nagyon sokan a diákok közül megtartják a délutáni kis sziesztájukat és szunyókálásukat. Arra hivatkoznak, hogy 20 perc napközbeni pihenő, mikor a test vízszintesbe kerül nagyban hozzájárul a hosszabb és egészségesebb élethez. Persze ez olyan dolog, amit mindenki tud, de igen nehéz összeegyeztetni a mindennapi hajtással...

Esténként a San Francisco útikalauz lapozgattam és még rengeteg hely van, amit fel kell keressek a hátralevő időben. Felfedeztem a könyvben például, hogy az egyetemre vezető út mentén található a város legrégebbi temetkezési helye. Mindig kiváncsi voltam a kis zsákutcában található dóm-szerű épületben, hát most meg is találtam a választ: Lone Mountain Columbarium. Kis békés hely, ahol az urnák teljes mértékben tükrüzik a San Francisco-i multikulturalizmust. Az első név amire figyelmes lettem, közel a bejárathoz, a "Gyori" volt. Ha nyitott szemmel jár az ember, mindig talál apró kis magyar vonatkozású dolgokat. Sok ábécé képviseltette magát a cirilltől kezdve az örményen át, a kínai jelekről nem is beszélve.

Az utcák és az ablakok már teljesen a halloweeni hangulatot tükrözik. Hatalmas tökök (a 20 kilós az még kicsinek is számít) mindenfelé és a nagyobb üzletekeben (Safeway) akció is van: egy fizet ettőt kap. A pókhálós díszítés és az előkertbe (már akinek van) leszúrt RIP sírkő nagyon népszerű még a szellemes szobrokkal.

 Mivel a vasárnapot osztálykiránduláson töltöttük, ezért alapból elmaradt a délutáni multikulti óránk. Azzal viszont nem számoltam, hogy a lengyel tanár ismét beteg, így nemzetközi politika sem lesz. Így lényegében már golf után végeztem. Kicsit továbbtartott, mert óra után még maradnom kellett kielemeznem a videót a swing-emről. Meglepő, de nagyon sokatt fejlődtem egy hónap alatt (akkor készült az első videó). Nem is éreztem és nem is gondoltam volna. :) Ez a jó hír és a napsütés új szemszögben tüntette fel a dolgokat és nekivágtam reggel a városnak, hiszen oly sok mindent nem láttam még és az idő egyre csak fogy. 

Az egyetemnél felszálltam az 5-ös buszra, mely egyenest a Civic Centerhez vezetett. Annyiszor haladtam el a környék mellett tömegközlekedéssel, de még nem nyílt alkalmam jobban szemrevételeznem. A Civic Center ad otthon a város kultúrális életének. Itt található a városháza, az operaház, a filharmónia, a ballett intézet és a Webster színház is, ahol az ENSZ alapokmánya aláírásra került. Lehet, hogy ma a központ New York-ban van, de az alapokat itt fektették le a "City"-ben. :)

Amint leszálltam a buszról, valamilyen női megérzés azt súgta, hogy követnem kell a kaliforniai medvével jelzett közigazgatási épületet. Jók ezek a női ösztönök, hiszen rögtön egy piros-fehér-zöld koszorúra kaptam fel a fejem. Nem vertikális elrendezésű volt, hanem horizontális, így az olasz és a kissé narancsos mexikói zászlót egyaránt kilőttem. A szívem elkezdett dobogni. Találtam valamilyen magyar dolgot? És igen! Akármilyen meglepő, külön szobrot emeltek az '56-os magyarok és azok tiszteletére, akik a kommunizmus ellen harcoltak. Mivel 2 napja múlt el a nemzeti ünnep, így a virágok is frissek voltak. A kiírás angol volt, de nagyon helyen a magyarokat nem "Hungarians"-ként öntötték bronzba, hanem ott díszeleg nagy nyomtatott betűvel: MAGYAR. Alig akartam hinni a szememnek. Nem tudtam még mit várjak ettől a naptől, de ha nem is látok más érdekeset, már ezért megérte bejönni a városba. Próbáltam megörökítettni a pillanatot, de délelőtt 11-kor mindneki az épületben dolgozott, így nem igazán tudtam válogatni a fénykepezői érzékkel rendelkező emberek közül. 

Ahogy nagyban bolyongtam és próbáltam kitalálni, melyik épület minek felel meg (ez útikönyv hiányában nem is volt olyan könnyű feladat), egyszercsak vezetett túrára lettem figyelmes a Filharmónia épületében. Egy nyugdíjas bácsi vezette a lényegében 3 fős nyugdíjas csoportot - és engem - körbe a filharmónia, operaház és Webster színház épületeiben. A többiek angolok és ausztrálok voltak és végig wow-zták az egész túrát, azt hittem falra mászom. Mondjuk az enteriőr valóban lenyűgöző volt, de azért a "No kidding", "Jeeee" (Jesus helyett) és "WOOOOOOW" azért mégiscsak túlzás minden újonnan hallott mondat után. Bent természetesen nem lehetett fényképezni, így muszáj lesz elmennem az előadásokra, hogy képet tudjak készíteni.

Az Operaház nem olyan impozáns, mint az otthoni, de belülről egész tetszetős és a backstage-re is betekintést nyertünk. Megtudtunk pár információt a kulisszák mögül. Például a backstage-t csak időszakosan szokták szőnyeggel bevonni. Mikor már nem használják, akkor spéci gép mágnessel magához vonzza a felhasznált csavarokat. A redszer természetesen nem 100%-os és amelyik operaénekes talál ilyet, az biztos sikert biztosít számára, csakúgy mint a négy levelű lóhere. Pavarotti például mindig csavarokkal a zsebében lépett színpadra és amint a történelem mutatja, ez egész jól bevált. Láttuk Plácidó Domingo öltözőjét is, mely rögtön a színfalak mögött helyezkedik el.

A Filharmónia is nagyon szép belülről, egész nagy a befogadó képessége és az elmúlt éveken új akusztika technikát installáltak, melynek köszönhetően mindent hallottunk a színpadon próbálók párbeszédéből. Rájöttem, hogy mennyire hiányzik a színház és kultúra. Otthon azért minden hónapban egyszer igyekezte részt venni valamilyen kulturális eseményen. Azt hiszem, itt az ideje belehúznom. :) 

Utána kell még néznem (mert természetesen a kérdéseimre sosem tud senki sem válaszolni), miért épp egy színház épületében került sor a UN Charta aláírására. A Webster színház kívülről pont úgy néz ki, mint a mellette levő Operaház. A kettőt a Memorial Garden köti össze, ahova a földet a második világháborús harctéről hozták-állítólag. Az egyik művész megörökítette, amint Trumannék aláírják a Chartát és tervben volt egy New York-i, illetve washingtoni vonatkozású kép elkészítése is, de a festő meghalt az első befejezése után. Így ez a kép a Westerben díszeleg. Ami érdekesség volt, hogy a kormány relatíve kis támogatást biztosít a kultúra számára és az említett épületek nagyrész magán adományok lévén működnek. Ha 25.000 $-nál többet adományozunk, a mi nevünk is felkerülhet a márvány táblára. A Webster és a Davis Filharmónia egyaránt a leggálánsabb adományozó után kapta a nevét. 

Körbe jártam a környéket, a Civic Center túloldalán található érdekes 3 fejű, 6 kező szoboregyüttessel, az Ázsiai Művészetek Múzeumával és a városi könyvtárral egyetemben. Nagyon tetszett a kultúra pezsgése, bár nagy problémája a környéknek, hogy a Tender Loin-hoz közel fekszik. A Tender Loin (azt hiszem karaj magyarul) onnan kapta a nevét, hogy annyira veszélyes környéknek bizonyult korábban, hogy a rendőrök extra bérezést kaptak, így csak az ott dolgozók tudták megengedni maguknak ezt a hús fajtát. Hát el tudom képzelni. Este semmiféleképpen sem sétálnék itt egyedül. Igazi nagyvárosi környezet számtalan hajléktalannal, csavargóval és koldussal. Abszolút megfigyelésen alapuló vélemény, hogy a 90%-uk fekete. A városban egyébként nem lehet sok Afro-amerikait találni. Az előfordulási helyük közé tartoznak a gyorsétkezdék (mint pénztáros, vagy hambuci sütő), Muni (BKV) buszok, esti szórakozóhelyek (bulizni vágyók, biztonsági őrök és zenészek), illetve a belváros utcái. Olyan ellentmondásosnak éreztem, hogy az emberek össze-vissza köpködtek az ENSZ zászló és emlékmű környékén. Mintha szó szerint köpnének az egész rendszerre. Hiába, minden nagyvárosnak van közös vonása. 

San Francisco-ról azt kell még tudni, hogy a városnegyedei sokszor utcánként változnak. A környék, ahol lakom (Richmond) közelről sem hasonlít a tipikus belvároshoz, szerencsére. Nagy különbségek figyelhetők azonban meg az utca egyes oldalai között is. A Market Street egyik oldala a Tenderloin-t fogja közre, míg a másikon feltűnően kevesebb hajléktalan található. Elvétve lehet látni szagos embereket, akik bevásárló kocsiban tolják a cókmókjukat, míg az utca túloldalán "alig lehet" férni tőlük.

Ezt az összképet csak pár utcasarok erejéig "élvezhettem", mert szerencsére közeledtem a Union Square irányába. Az olcsó 1$-os boltokat és likőr shop-okat hirtelen a Bloomingdale hatalmas épület komplexuma váltotta fel. Ezt követően divatos boltok, illetve magas üzleti épületek tömege következett. Csak San Francisco belvárosi butkijainak felfedezésére egy egész napot lehetne szánni és akkor még csak felületesen vetettünk pillantást a kínálatra. 

A MOMA-ban (Modern Művészetek Múzeuma) megvetttem az "Útitárs" (Eyewitness) kiadó angol nyelvű útikalauzát SF-ról. Nem is értem, hogy nem volt eddig a birtokomban egy összefoglaló kis útitárs, amit bármikor felcsaphatok. Az "F" villamossal (ez a száma) mentem tovább az ócánpartra. A különlegessége a vonalnak, hogy minden villamos szerelvény más városból származik. Amin ültem, az a Claveland-i villamos volt, mely csillingelős kedvében száguldott a dokkokkal és kikötőkkel teli Embarcaderora. Kora délután felé kezdtem megéhezni, így a gyors képeslapvásárlást követően utam egyenest az In-N-Out-ba vezetett. Az összes gyorsétterem közül, itt a legfinomabb a burger. Nem cicóznak a választékkal sem: hagyományos buci, sajtbuci, vagy dupla burger. 3 fajta shake és a szokásos üdítők. Nem nagy a választék, de éppen ezért nem is zavarbaejtő. Minden kb. fele annyi, mint a Meciben (tényleg, mióta itt vagyok majdnem minden gyorsétteremben megfordultam, de a Mcdonalds valahogy kimaradt). 

Energiával teli sétáltam tovább a híres Ghirardelli Squarre. A csokigyárat a modern elvárásoknak megfelelően újították fel és nem csak a híres csokoládé üzlet kapott itt helyet,, de vinotékák és más édességboltok sora is. A forró csoki finom, volt, de elmaradt az Európaitól.

Ugyan egész nap sétáltam, a délutáni menü nem éppen a fitnesszről szólt, így gyors átöltözést követően úgy gondoltam, a legszebb lenne a napot az óceán parton zárni. A Lands End-nél még úgysem voltam (ekkor sodortak el a hullámok), így sportosan nekivágtam az útnak. A nagyvárosi forgatag után igazi kikapcsolódás volt a sziklás, zöld növénnyel borított, turista útvonallal jelzet "El Camino" óceán parton sétálni. Élveztem a természet közelséget, a Golden Gate híd látványát a kilátó teraszoknál, valamint a túra végeztével a naplementét az Ocean's Beach-en. Igazi városi felfedező napot sikerült tökéletes módon zárni. 

Vasárnap ellenére nem úsztam meg a korai kelést - dehát elvégre nem pihenni jöttem ide. A  San Francisco-i multikulturalizmus órám keretében "osztálykirándulásra" indultunk az öbelben található Angel Islandra. A "field trip" célja a szigeten található amerikai bevándorló központ megtekintése volt. A keleti parton a New York-i Ellis Island (ahol ma a Szabadság szobor található) töltötte be ezt a funkciót és ez volt a legnagyobb bevándorlási ellenőrzőpont Amerika szerte. New York-ba zömében európaiak érkeztek - a magyar bevándorlókról is itt készültek a könyvekben és sajtóban megjelent képek, amint kis bőröndjükön csücsülnek vagy a vállukon van a kis batyujuk. Amint átestek egy gyors egészségügyi ellenőrzésen, hamar eldőlt, hogy továbbfolytathatják-e az útjukat az új álmokat ígérő Egyesült Államok felé, vagy kérelmüket elutasították és fordulhatnak vissza óhazájukba.

A San Francisco-i Angel Island-ra zömében Ázsiából érkeztek a bevándorlók. Elsősorban kínaiak, japánok és orosz zsidók. Persze a 83 bevándorló ország listáján Magyarország is szerept. Azt mondjuk nem értem, miért kerülték meg hajóval az egész kontinenst, hogy a nyugaton szálljanak parta. Először az aranylázra gondoltam, ami 1848-ban kezdődött, a bevándorlási központ azonban csak 1905-ben létesült. Ezt is ki kell majd kutassam. :) A háttértörténete a szigetnek szintén a híres "Gold Rush" időszakáig megy vissza. Egészen eddig az időszakig Kaliforniában mindössze 50 kínai élt. Amint aranyat találtak, számuk 3 éven belül 200.000-re nőtt. Az amerikaiak félve a kínai áradattól, korlátozták a bevándorlási politikát. Az európaiakat mindig is szívesebben fogadták, mint az ázsiai bevándorlókat, hiszen ők nem lógtak ki fizikai adottságaikat és vonásaikat illetően az akkori többségi angolszász társadalomból.

Az 1870-es években a kínai recesszió hatására a bevándorlás akkor mércével nézve is hatalmas mértéket öltött, így 1882-ben megszületett az "Exclusion Act" (Kirekesztés/Kizárás Törvénye), mely több megszorítást és diszkriminatív szabályozást tartalmazott elsősorban a kínaiak irányába. Az 1920-s években a bevándorlási törvény (Immigration Act) konszolidálta a helyzetet, de a kínaiak csupán a '60-as években élveztek minden tekintetben teljesen egyenlő elbánást más állampolgárokkal. Ezt nem is gondoltam volna korábban.

Angel Island nem csupán regisztráló állomás volt, hiszen a diszkriminatív törvénynek köszönhetően nem volt egyszerű amerikai "mainland"-re lépni a nyugati parton. A vagyoni helyzet nagyban meghatározó volt. Azok, akik az első osztályon tették meg a hajó utat, gond nélkül - New Yorki-i mintára - átestek az ellenőrzésen és hasonló volt a helyzet a másod osztályon utazókkal. A harmad osztályon az európaiak privilégiumot élveztek, de így is sokuknak a szigeten kellett tölteni pár hetet, amíg elbírálták kérelmüket. Az ázsiaknál ez akár hónapokat is igénybe vehetett. A kínaiak 5%-át utasították vissza, míg az indiaiaknál ez az arány 50% volt. A szigeten belül is élt a szegregáció és a női-férfi fa barakkokon túl különválasztották az európaiakat az ázsiaiaktól. Ebből adódóan utóbbi mindig zsúfoltabb volt. Az elbánás nem volt baráti, mondjuk miért is lett volna az? Az államnak volt egy politikája, és annak a 3 szintes ágyak és a tengerből jövő csapvíz felelt meg, nem éppen gourmand étekkel karöltve. A kiállítás nagyon a kínaiakra volt kihegyezve és többször hangsúlyozták a vezetők, hogy jobb étkezést és ellátást kaptak az európaiak, mint a kínaiak. Egy idő után nem bírtam és finoman jeleztem, hogy ez nem azt jelenti, hogy nekik milyen happy dolguk volt a szigeten. Tény és való, a kínaiaknak nagyobb volt a kultúrsokk (van ilyen szó magyarul? angolul: culture shock). Például kínában az orvos nem ér hozzá a betegéhez, maximum a pulzusát vizsgálja meg, de elitebb helyeken a páciens egy babát kap, amin megmutatja, hogy milye fáj. Mindemellett a fehér a gyász színe, így a tapogató fehér köpenyes orvosok nem éppen bizalomgerjesztő alakok voltak számukra. Kihangsúlyozták, hogy a fa házakban csak az állatok laknak Ázsiában, így a fa barakkok igen sértőnek és embertelennek tűntek a szemükben. Mondjuk, ezt még meg tudom érteni, de itt minden fából van elsősorban a földrengések miatt, hiszen a fának nagyobb a rugalmassága és nem lesz semmi baja egy kisebb földrengésnél.

A falakat elsősorban kínai bevésések fedték, melyet az őrök az évek során többször lefestettek. A festék azonban összehúzódott, a bevésés azonban maradt. A tábort 1940-ben zárták be, mert rájöttek, hogy a sziget fenntartása költséges (milyen meglepő...) és több épület is leégett. A II. világháború idején fogolytábornak használták a szigetet, amikor is a japán ceruzás bejegyzések születtek (ők ugye nem tarthattak kést). Persze ezeket teljesen véletlenül fedezték fel, nem sokkal azelőtt mielőtt ledózerolták volna az épülethalmazt, hogy teljes értékű nemzeti parkká alakítsák a szigetet. Ellis Island-al ellentétben egy tűzvészben elpusztult rengeteg adat és record.

Ennyit a töréneti részről. Az emberi vonatkozása a dolognak mégiscsak az, hogy teljesen mindegy honnan, de emberek érkeztek egy új és jobb élet reményében egyetlen kis bőrönddel. A kiállítás egész jól mutatja be az alvószobákat és a közösségi teret a kis ping-pong asztallal, majong-al, dominióval, kötőtűvel és egyéb beltéri tevékenységekkel. A bőröndöket is valósághűen pakolták ki: váltás fehérnemű, bortválkozó készlet (férfiaknak), mini varrókészlet és hajkefék (nőknek), a Kedves fényképe (engem mindig a fényképek hatnak meg a leginkább és a kis mini babaruhák), Biblia vagy valamilyen képírásos könyv. Az ágyra ki volt készítve egy angol nyelvű újság is, hiszen vizsgázniuk kellett. Arról nem tudtunk meg sajnos sok információt, hogy miből állt a vizsga.

Az ázsiaiaknál rengeteg "paper son" and "paper daughter" volt nyilvántartva. Egy jogszabály értelmében nem csak az állampolgár, aki amerikai földön születik (ezt a 14. Alkotmány kiegészítés tartamazza), hanem az is, akinek az édesapja amerikai állampolgár. Ezzel a szabállyal teljes mértékben keveredik a vérségi elv (ius sanguini) a föld elvével (ius soli). Szóval a már kínai állampolgár kínaiak nyilvántartásba vették az otthon élő "gyermekeiket". Jó kis business volt ez számukra, hiszen ha azt mondták, van 8 fiuk és 9 lányuk, akkor 17 különböző gyermek után szedhették be a pénzt. A gyerekek megérkezése után még át kellett menni egy teszeten, mely a visszaéleseket volt hivatott kiszűrni. Személyes kérdéseker kellett válaszolni (hány lépcső van otthon a házban, mennyien laknak a faluban, stb.). A válaszokat összehasonlították az "apa" válaszával és a legkisebb eltérés is okot adott a kérelem elutasítására.

Hasonló módon kereskedtek a feleségekkel is. A kínai nőknek akkoriban nem volt állampolgársága, így amint férjhez mentek, elvesztették a családjuk állampolgárságát és megörökölték a férjükét. Fényképek szelték át az óceánt a potenciális menyasszony és vőlegény jelöltekről és a kínai családok szintén fizettek azért, hogy lányuk egy már Amerikában élő kínaihoz mehessen hozzá. A vőlegényről készült kép persze az esetek döntő részében 20 évvel korábbi volt... A szabadságért sok mindenre képes az ember. A házasságra váró nőket "picture bride"-nak nevezték. Sokan voltak olyanok is, akik kedvesüket otthon hagyták a kezdeti időszakban és a belépést lehetővé tevő vizsgát az ő fényképükkel a kezükben tették le. Minden esetben bizonyítani kellett, hogy el tudják tartani a nőt és nem rónak az államra plusz terhet.

Összességében elmondható, hogy a bevándorlási politika nagyvonalai keveset változtak az évtizedek során. Az egyedüli változó faktor a bánásmód, illetve az irány, ahonnan a legtöbb bevondorló érkezikk. Az 1900.as évek elején például majdhogynem szabad volt az átjárás a mexikói határon és sok kínai mexikói népviseletbe öltözve sétált át a határon néhány spanyol szó ismeretében. Ezzel ellentétben most annyira félnek a mexikói inváziótól, hogy Arizona állam az egész 14th Amandement-et megváltoztatná és nem tenné olyan egyértelművé az elvet, hogy aki amerikai földön születik, az automatikusan amerikai állampolgár. Itt az állam elsősorban azon mexikóiaiakra gondol, akik várandósan jönnek át vízummal és Amerikában szülik meg babájukat, akiket a csúnyán csak "Anker Babies"-nek neveznek.

A sok szitkozódás ellenére, hogy az egész kiállítás csurom vizesen jártuk végig, a meleg szobában ülve, forró teát kortyolgatva úgy érzem, nagyon hasznos kis kirándulás volt. Igaz, a fókusz ismét Ázsián és a kínaiaiakon volt, nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy mennyi honfitársunk vándorolt ki anno az Újhazába hasonló körülmények között...

Egyetértettünk abban, hogy mozduljunk ki a városból a hétvégén és a híres egyetemi város Berkeley kiváló lehetőségnek tűnt. Abból a feltevésből indultunk ki, hogy kis várost, kis esőben is élvezhetően végig lehet járni. Elhatározásunkat csak megerősíteni tudta az a tény, hogy a hétvégén Berkeley egyetemi (amerikai) foci csapatajátszik az Arizona State University ellen.

Pár hónap alatt egészen teljes mértékben sikerült néhány amerikai-kaliforniai szokást a magamévá tennem. Ásványvizet például egyáltalán nem veszek (környezettudatosság, spórolás és kényelem a fő szempontok), saját magam töltöm mindig fel a ivóvíz kutakban az új USF-es Camalback kulacsom. Ez már része a "university pride"-nak, mint ahogy az egyetem nevét hirdető ruhadarabok is. Továbbá, a kávéról van szó, akkor bátran jöhet mostmár a Starbucks latte-ja, vagy sütőtök ízesítésű krém kávéja (Halloween táján minden a sütőtökről szól, még pumpkin beer-t is lehet kapni). Éppen ezért nem meglepő, hogy a szombat reggelt a belváros Starbucks-ban kezdtünk és csak utána szálltunk fel a BART-ra (otthoni HÉV), mely elrepített minket egészen Berkeley-ig. 8-an vágtunk neki a programnak és ezúttal csatlakozott hozzánk egy ameriaki fiú, Danny is. Ahhoz képest, hogy ő is most jött San Francisco-ba tanulni, fele annyira sem ismeri a várost, mint mi. A Bart-ról még nem is hallott és fogalma sem volt, miként működik a jegyvásárlás. Persze, őt nem hajtaja az idő, hogy 4 hónap alatt mindent meg kell néznie, de akkor is furcsa, egyeseket mennyire nem érdekeli a város, ahol laknak. Mondjuk a különböző clubokkal  és bárokkal egész jól tisztában van.

Laura mindig mindenkit gondosan megkérdezett, nehogy eltévedjünk. Bár egyértelműen jelezve volt, merre kell mennünk és a kék-aranyba öltözött, "Cal" feliratú basbell sapkás embereket látvnán egyértelmű volt, hogy jó irányba haladunk. Berkeley a legjobb egyetemek közt van az amerikai rangsorban és a USF-től eltérően "public school," mely nem csak azt jelenti, hogy olcsóbb a tandíj, de azt is, hogy a 8.000 diák helyett kb. 30.000 tanulnak itt. Míg a USF-en "Don"-ok tanulnak, addig a UC Berkeley (University of California Berkeley) a "arany mackók". A Golden Bear a jelképe az egyetemnek, de leginkább a "Cal Bear" kifejezést használják. Az egyetem presztizséből és hírnevéből fakadóan a UCB-n még nagyobb az egyetemi büszkeség, mint a USF-en. I

Igazi családi egyetemi kultúra alakult ki Amerika szerte. A különböző sport rendezvényeken (a legnépszerűbb az amerikai football) az egész család képviselteti magát a nagyszülőktől kezdve az unokákig. Hagytuk magunkat a tömeggel sodortatni, bár ruházatunk igencsak hiányos volt az arany és kék színeket illetően. Rajtunk kívül mindenki az egyetem színeibe bugyolálta magát. Még sárga alapon kék pettyes gumicsizmájuk is volt a szülők nyakában utazó babáknak. Az utcán jegyárusok tömege, akik a 35$-os jegyet 10-ért árulták. Valahogy nem volt bizalmunk hozzájuk, így keresztülvágtuk magunkat a családi sátrakon, ahol korábbi UCB hallgatók gyülekeztek családjukkal és különböző programokat szerveztek nekik a játék megkezdése előtt.

Az út  mentén a házak csak úgy díszelegtek a görög betűktől, ami a "fraternity" és "sorority" lakóközsségeket jelezte. Berkeley inkább olyan egyetem, amit az amerikai filmekből jól ismerünk a különbző testvériség házakkal és az alfával, bétával no meg a deltával. Sok időnk azonban nem maradt megcsodálni őket, hiszen a játék perceken belül megkezdődött és nekünk még mindig nem volt jegyünk. A feladatot sikerült megoldanunk, amint megtaláltuk a stadionnak a megfelelő jegyárusító kapuját. A rossz időre való tekintettel sok jegy maradt, így nem volt gond a bejutással. Még a biztonságiak voltak hátra, de őket egész ügyesen sikerült kicseleznünk. Laura a kabátja alá rejtette az esernyőjét, én az extra pulcsimba takartam a kulcsom és a kendőmbe az almám. a biztonságis diáklány óvatosan végigtapogatta a táskám, majd mosolyogva nyugtázta, hogy mehetek. Ennek igencsak örültem, mert az előttem lévő ürgétől elvették a drága kis kulacsát... Hát igen, semmilyen rendszer nem tökéletes.

A legolcsóbb jegytől nem vártunk nagy csodát, de legalább az utolsó sorok egyikéből nyugodtan tudtunk egész pályás fényképet készíteni. Páran a spanyolok közül vettek "Cal" sapkát, ami körbejárt, mint a díszlet az óvodai fényképezéseknél. Jó volt, hogy jött velünk Danny, aki rendesen el magyarázta a szabályokat. A fő szabályokat persze Ákos már korábban elmondta és a "Blind side"-ot is végig elemztük, de azért az élő játéknál mindig akadnak kérdések. Láttuk az arizonai csapatot kijönni az öltözőből, akiknek Laura édesen elkezdett kiabálni, hogy "Hey guys, say hi!" A 100 kiló feletti zsír és izomtömegek nem reagáltak, csak durcásan továbbvonultak. Hamar megértettük mi volt a probléma: hiába a kedves mosoly és a fényképezőgép, a "Cal" sapka a fejre húzva nem keltette számukra a legjobb imázst...

Az Arizona nem volt egy nagy kihívás az arany mackók számára, már az első félidőben több "touch down"-t szereztek és behozhatatlan előnyre tettek szert. Ilyenkor persze hullámzott a lellátó és a baseball meccshez hasonlóan mi is önfeledten "hej"-ztünk, kiabáltunk, fújultunk és szurkoltunk. A szöszi cheer leader-ek alig fedett testtel ugrabugraltak és az egész egyetemi zenekar képviseltette magát. A zászló lengető emberkék is nagyon aktívak voltak és külön diákok gondoskodtak a pálya szélén a tömeg buzdításáról.

A szünetben a pályát ellepte 2500 gimnazista, akik a zenekari produkciót és koreográfiát adtak elő. 30 perc volt, mire mind lesétált a lelátóról és készenlétbe helyezte magát. Azért hihetetlen, mennyi embert képesek ezek megmozgatni pár perc kedvéért. Persze az előkészületek és utómunkálatok minden jó munka esetében több időt vesznek igénybe, mint maga az aktuális tevékenység. Ez az amcsikra különösen igaz.

A szünet jó alkalmat nyújtott számunkra is, hogy egy közelebbi helyről nézzük a húsgépek közelharcát a labdáért. Azért sokkal élvezetesebb úgy nézni a játékot, hogy minden esetben látjuk, merre is halad a labda. Az egyedüli negatívum az volt, hogy hirtelen elkezdett szakadni az eső. Fedetlen stadion lévén elég kiszolgáltatott helyzetben voltunk, de a játékot nem adtuk fel egy darabig. Az ebédet is amerikai módi szerint a pályán fogyasztottuk el. Nem gondoltam volna, hogy egy hot-dog kérése komoly problémákba ütközhet. Amikor otthon kérünk egy hot-dog-ot, akkor egyértelmű a virsli és hot-dog kenyér kombinációja ízlés szerint mustárral és ketchuppal. Itt 2 percig sorolat a kiscsaj a különböző virsli fajtákat: lengyel, lousianai, csípős, fűszeres, normál, dupla vastagságú, stb. Aztán mint a nyuszikás viccekben, amint kiválasztottunk egyet, az hirtelen elfogyott, így a választási lehetőségünk lényegében minimálisra szűkült. :)

A medvék 50-10-re nyertek, amit az egyik egyetemi pub-ban ünnepeltünk meg. 2 biztonsági őr csekkolta a megszokott módon az igazolványokat a kordonnal körbe kerített bárnál. Az egyik megkérdezte a magyar jogsit tanulmányozva, hogy norvég vagyok-e. Nem tudom, ezt miből gondolta. Mondtam, magyar. Erre nagyon megörült, mert az ő nagypapája is magyar volt. Majd büszkén és nevetve mondta, hogy ő nem tud semmit (!) a magyar kultúráról, csak annyit hallott, hogy szép ország...

A szombat igazi fiús sport nap volt, hiszen a football után baseball néztünk a bárban. A San Francisco Giants játszott a Phillies (Philadelphia) ellen. Itt 3-4-szer játszanak egymás ellen és a hétközbeni meccsek alkalmával az egész város és egyetem meg volt őrülve. Órák közt és után a diákok és a tanárok a folyosón elhelyezett kivetítőkön követhették nyomon az eseményeket. Mi egyedül az olimpia idején kaptunk felmentést általános iskolában és gimiben az órák alól, amikor közösen néztük a tévében magyarjainkat. Na de, ez fontos hét volt a Giants számára, hiszen ha nyer, akkora World Series-t játszik a Teas ellen, ami nagyon nagy szó, hiszen a Phillies és a Jenkies (és még pár más) sokkal jobb csapatként van nyílván tartva.

Mivel a baseball 9 round-ban játszák és nem konkrétan meghatározott időben, így eljöttünk a vége előtt, mert kezdett késő lenni. Amint San Francisco-ba értünk nem is kellett az eredmény után érdeklődnünk, hiszen az egész város hangos volt a duda tülköléstől, visításoktól és örömteli "Let's go Giants" kiabálásoktól. Összességében nagyon jó napot zárt mindkét csapatunk, így büszkén és elégedetten zártuk sportos napunkat.

Mivel az amerikaiknál nincsen farsang és a karnevál időszakot sem tartják, így tulajdonképpen a Halloween-kor van lehetőségük kicsiknek és nagyoknak őrült, ijesztő, sexi vagy egyszerűen csak ötletes maszkarába bújni. Emlékszem Hollandiában is pár héttel karnevál előtt a boltok megteltek új kosztümökkel és tutibbnál tutibb jelmezekkel. Az átlag holland család egy kisebfajta vagyont költ el karnevál idején és meglepő módon mindig a rákövetkező 9. hónapban születik a legtöbb baba. Ilyenkor kivételesen az utcákon is lehet alkohol fogyasztani.

Na azért nem ilyen elvakult a helyzet Amerikában és e vonatkozásban még San Francisco átlag város módjára viselkedik. Az ablakokban megjelentek a töklámpások, a házakra tökformájú lámpák világító testek kerültek és minden díszétés narancs-feketében tündöklik. Rémisztőnek tűnő felfújható bábuk díszelegnek az előkertekben és már a kollégiumban is "Trick or treat" feliratú dobozkákból válogathatunk az édességek közül. Éppen ezért, egy héttel a nagy esemény előtt, ideje volt elgondolkodni mi is szeretnék lenni Halloween estéjén. Őszintén szólva fogalmam sem volt,  csak azt tudtam, hogy nem szeretnék sokat invesztálni ebbe az "ünnepbe", ami nálunk otthon a halottak napjának felel meg. Az olasz lányok tanácsára nekiágtunk a Haight-Ashburrynek Martaval péntek délután a két órám közt. A Haight-ről már írtam korábban, hogy ez a hippi negyede a városnak. A dowtown után talán ez a második legnagyobb gyűjtőhelye a hajléktalanoknak. Bár azon sem lepődnék meg, ha csak nagyon szakadt és szabadságot kedvelő emberek lennének, akik szó szerint szeretnek az utcán csövelni. A nyomtatott sajtóban is több cikk jelent meg az elmúlt hónapokban a Haight-ről, hogy a helyi Mcdonalds az 1$-os menü árat 1,50$-re emelné (+10% adó), aminek következtében sokan elkezdtek tüntetni és transzparensekkel vonultak az utcákra, hogy mindezzel a megélhetésüket veszélyezteti a gyorsétterem lánc. A tüntetők közt sok fiatal is volt, ami igen szomorú. Utána kell néznem, mi lett ennek a vitának az eredménye. A másik kezdeményezés a boltosoktól eredt, akik megtiltanák az utcán való ücsörgést. Sok bolt kirakatára ki van írva, hogy a bolt előtt feleslegesen senki ne várakozzon, de ez külnösen az utcai zenészekre és zömben állatokkal kolduló hippikre vonatkozik. Az ellenérv, hogy a Haight az a városrész, ahol mindezt meg lehet tenni és egy ilyen szabályozás a környék "történelmi" hangulatát tüntetné el.

Na, egy kis kitérő után visszatérek a Haight-beli boltokhoz. Rengeteg kis kávézó, bár (ahol a happy hour már délután megkezdődik), tetováló és piercing szalon, valimint ruha bolt található egy rakáson. A divatboltok nagy része second hand és hajmeresztőbbnl hajmeresztőbb kollekciókkal találkozhatunk a Halloween szezonon kívül is. Mi is egy ilyen "turi" boltba tévedtünk be, ahol tematika szerint sorolták a ruhákat. A rendszerezés alapján sorra válogathattunk a katona, rendőr, matróz, cheer leader, sport, cserkész, vadnyugat, etnikumi, disco és történelmi ruhák és kiegészítők közül. A pikantériája a dolognak (és ez az eltérés a holland móditól), hogy ezek nem kosztümök, hanem rendes ruhadarabok voltak. Persze gondos körültekintést igényelt a válogatást, hiszen 40$ alatt szinte semmit sem lehetett kapni. Marta gyorsan lecsapott a cserkész ingre, hiszen a spanyol mellé szeretett volna egy amerikait is. Én továbbra is tanácstalanul nézelődtem. Még volt időnk elmenni egy másik boltba, ahol viszont egyből kiszúrtam a 14$-os gésa ruhát (nem kimonó). Igaz kicsit bő, de ennél több pénzt és időt nem érdemel még a halloweeni készülődés sem. Majd megkérem a japán lányokat, segítsenek a smink elkészítésében következő vasárnap. Azért nagy könnyebbség volt, hogy ilyen operatívan sikerült a kosztüm feladatot kipipálni. :)

Délután nagy brain storming-ot tartottuk a mediterrán csapattal. Terveztük, hogy ellátogatunk a Yosemiti Nemzeti Parkba és túrázunk együtt a mammut fenyők közt. Az idejárás előrejelzés azonban egész hétvégére zuhogó esőt mondott egész Kaliforniában. Egész héten olyan kis nyugodt voltam, hogy Eliék mindent intéznek, erre kiderült, hogy semmit sem szerveztek le, így nem járt különösen nagy fájdalommal a túra elnapolása.

Kárpótlásul Laurával és a spanyolokkal (az olasz lányok olasz estére mentek) a nyakunkba vettük este a várost. A fiúknak egy nagyon elegáns és különleges helyre esett a választásuk. A Starlight a Sir Francis Drake Hotel 21. emeletén található, lenyűgöző kilátással a Union Squarre és az egész városra. Laurával már a hotel előterében teljesen le voltunk nyűgözve. Nem akartuk elhinni, hogy Las Vegas után San Francisco-ban is lehetőségünk nyílik hasonló helyre elmenni. Jót mosolyogtunk, mikor jó kis amerikai módi helyett a liftben a 12. emeletet a 14. követte, nehogy a 13-as szám balszerencsét hozzon az épületre. :) A Starlight egyébként a '30-as évek eleganciáját varázsolja a 21. századba. Az emelet nagy részét az étterem foglalta el, illetve a bár és a bár résznél található lefoglalható "pezsgős " asztalok. A táncrésze a helynek relatíve szűkös volt és mi voltunk a legfiatalabbak közel s távol. Jó tudni, hogy van egy ilyen hely, ahol korhatárra való tekintet nélkül járnak szórakozni az emberek. A leginkább természetesen a panoráma volt lenyűgöző és az élő zene. A jazzes-bluesos hangzású kizárólag feketéből álló zenekar nagyon jól játszotta a mai dalokat is és a "Your crazy-t" azóta is magamban dúdolom. Hatalmas élmény volt, hiszen nem minden nap járok ilyen helyeken.

A hétköznapok rendben telnek a maguk kis rutinjában. A héten beköszöntött San Francisco-ba is az ősz, így előkerült a szekrényből a csizma és a kis kabát. Érdekes, hogy Kaliforniában a fiatalok többsége a koninentális évszakoknak megfelelő időjárás szerint öltözik. Ha azt vesszük, ez nem is olyan meglepő egy olyan vidéken, ahol nincsenek is igazán évszakok, de az emberek egyaránt szeretnének csizmát és flip-flop-ot hordani. Összességében nem sokkal hűvösebb a napközbeni átlag, mint az augusztusi volt, de azért sötétedéskor kicsit csípős a levegő.

A héten szokás szerint tesztek sora várt és hirtelen elszállt egy újabb hét, anélkül, hogy észrevettem volna. Túl vagyunk egy nagyobb midterm vizsgán is Public Speaking-ből. Azért teljesen más érzés úgy leülni tanulni a másnapi vizsgára, hogy évközben minden órán részt vettünk és hellyel-közzel mindent kijelölt részt elolvastunk már a könyvben. Itt nem cicóznak a vizsgaidőszakkal, folyamatosan kérnek számon. Mindkét egyetemi rendszernek megvan előnye-hátránya. Az biztos, hogy irigyelni fogom az 5 hét szünetüket decemberben és janurában, amikor az egyetem felé sem kell nézzenek. Ez az igazi kombinációja az otthoni giminek és egyetemnek. Az viszont jól esett, mikor a tanár a dolgozat beadását követően őszinte köszönetét fejezte ki, amiért mindig olyan érdeklődő vagyok az órán és közreműködő. Megköszönte, hogy az ő csoportját választottam és elmondta, mennyire szereti, ha nem csak amerikai diákok járnak az órájára, különösen, ha azokkal ilyen jól lehet együtt dolgozni. Nem is számítottam ilyen dícséretre. :)

A héten meginterjúvolt Justin (előző félévben volt Budapesten), mik voltak az elképzeléseim az Egyesült Államokról és ezek miként módosultak, mióta itt vagyok. Az egyik antropológia órájára kellett mindez. Megegyeztünk, hogy fizikailag lehet érezni a távolságot a két kontinens között és leginkább emberek, illteve ízek és ételek hiányoznak otthonról. Kérdezte, mit gondolnak az európaiak, illetve amerikaiak az Államokról. Hm, ilyenkor mennyire lehet őszinte az ember? Végül nem mondtam eget rengető meglepetést, hiszen tény is való, hogy minden sokkal nagyobb itt, mint otthon (utaktól szélességétől kezdve az autókén át az emberekig), illetve a többségnek fogalma sincs Európáról. Erre a legfrisebb bizonyítékot a nemzetközi politika óra adta, mikor kihúztuk azt az országot, melyről beszámolót kell készítenünk (földrajz, történelem, politikai rendszer, stb.) az év végére. Két lehetőség közül választhattak a két fős csoportok. Sean-nal (osztrák-amerikai srác) Belgiumot hamar kiejtettük és maradt Szaud-Arábia. Mire odajött hozzánk egy osztálytársunk, aki cserélni szeretett volna, mert azt sem tudta Horvátország melyik kontinensen van. Továbbá úgy tűnt, Belgiummal elhelyezésével is problémái akadnak. Na jó, de ő egy 19 éves diáklány. Viszont a Ph.d diplomás multikulturalizmust tanító tanáromról sem gondoltam volna, hogy fel kell világosítsam arról, Magyarország Európa közepén van...

Vasárnap reggel a sok tanulnivaló miatt indultam is vissza San Francisco-ba. A BART-al hamar beértem a Civic Centerhez, ahol csak egy busszal kell jönni hazáig. Természetesen az 5-ös busz megállóját sosem találom. Ezt kerestük a norvég lányokkal is a baseball meccs után, mikor kicsit meg voltunk kavarodva egy szeptemberi estén. Most már október lett és nem véletlenül nem indultam el sötétben. San Francisco belvárosának mint ahogy korábban is említettem, több olyan része van, ahol nem sétálgat az ember egyedül este felé. De hamar feltaláltam magam és ugyan át kellett vágnom magam a Tenderloin egy kicsiny részén, végül a szakadó esőben csak megtaláltam a 31-es buszmegállót. Igaz, közben ingyen ételosztáson kellett átvágnom magam, de a kelet-európai fejemmel semmivel nem lógtam ki a helyi feketék és sárgák közül. :) És még azt mondják, hogy SF kicsi város és a leginkább európaibb. Hát nem tudom, azért itt is elkavarodik az ember, még térképpel a kezében is. Persze én okosan azt nem akartam előhúzni, nehogy turistának nézzenek, így inkább magabiztosan bolyongtam. :) Na de jó kis élmény volt.

Itthon a hideg és üres koli szoba fogadott. Az egyetlen plakátom skotch-a is megadta magát és a környezettudatosság jegyében, valamint és a korábbi nagy melegre (20 fok) való tekintettel nem fűtöttem. Ez otthon a vastagfalú tégla házakban nem is okozna problémát, de itt a fa nem igazán tartja a meleget és nem szokatlan, ha valaki már októberben fűt. Bár őszintén szólva én már augusztusban is bekapcsoltam hidegebb estékre. :)

A gyors forró fürdő és a Babámmal való beszélgtés után kezdődhetett a tanulás a hétfői vizsgákra (nemzetközi politika és golf). Estig nyúztam az anyagot, egész jól a végére értem, ahogy korábban terveztem. Közben kis Hírtv és a Márti által ajánlot magyarportal.hu felfedezése. Ezen keresztül még a Duna tv és az Mtv is fogható számtalan rádió állomás mellett. Persze idáig nem jutottam el, hiszen a portál rögtön elkezdte játszani automatikusan Presser Gábor: Te majd kézenfogsz és hazavezetsz c. számot. Több mint két hónapi távollét után ugye nem kell részletesen elemeznem, hogy mindez mit váltott ki belőlem... Bevallom őszintén, alaposan megkönnyeztem a számot és rövid időre erőt vett rajtam a magyar melankólia... Ez csak átmeneti időszak volt, de hirtelen elkezdett mindenki hiányozni otthonról. Ákos ezt egyszerűen azzal magyarázta, hogy mindig lökött vagyok, ha tanulnom kell... Én, nagy okosan persze fokoztam a dolgot és végig hallgattam az összes '60-'70-'80-as évekbeli slágert a magyarsgárról. Kezdve a Szabad Európától, a Budapesten keresztül, a Vándor nem lehet két hazádig. Ezek után az eredmény valóban nem meglepő...

Na de már túl tettem magam a dolgon és mindezt a "félidőre" fogtam. Hétfőn már újra teljes lendülettel fogtam neki a dolgoknak, majd a napot egy jó kis esti jógával zártam. Kiadtam magamból minden negatív energiát és relaxáltan értem haza. Nem tudom megmagyarázni, de tényleg lelkileg és testileg is helyretesz ez a spirituális-fizikális energia hullám.

Péntek kora délután már teljes lázban égtem, hiszen végre itt volt a várva-várt magyar hétvége. Nem győzöm elégszer megállapítani, hogy milyen kicsi a világ és az embernek valóban mindenhol vannak közeli-távoli ismerősei. Ugyan Hollandiát úgy terveztem, hogy szükség esetén Eindhovenbe és Bonnba is fordulhatok segítségért, de az csak útközben derült ki, hogy Édesapam volt osztálytársa és családja csupán 40 kilométerre lakik San Francisco-tól. Livermore könnyedén megközelíthető, a BART (SF-i Hév) elvisz egészen Dublinig (igen, itt minden államban legalább két Dublin is van) és onnan a soron követező város Livermore. Mondhatnám úgy is, hogy nemmessze Szentendrétől. :)

Mártival körülbelül 4-5 éve nem találkoztam, de gond nélkül megismertük egymást az állomáson. Olyan igazi családi hétvégébe csöppentem és szuper volt. Pénteken szépen összegyűlt a család (Marshall a férj, Alex [12] és Áron [16] a két fiú , valamint Áron barátnője Molly), majd egy kis magyaros dumcsizás után kezdődhetett is a duma parti, azt követően pedig a vacsora elkészítése. Péntek este amerikai fűszeres marha volt terítéken rengeteg zöldséggel. Még soha nem ettem világos rózsaszín (mid rare) marhát, de nagyon ízlett. Alex profi módon mérte le a húsnak a hőmérsékletét sütés közben és ha az egy bizonyos fok felett van, még akkor is gond nélkül fogyasztható, ha az nem sült meg teljesen.

Marshallal is nagyot jót beszélgettem, egyet értettünk abban, hogy teljesen felesleges annyi jogász, mint amennyit napjainkban rohangál az egyes országokban és az egész börtönrendszert hasonlóképpen formálnánk át. Végre valaki, aki inkább inkább a déli konzervatívabb nézeteket vallja és nem az eddig megismert liberálisat. Általánosságban emondható egyébként, hogy minden állam észak-dél irányban van kettéosztva és az észak mindig liberálisabb. Például Kalifornia liberális állam, de a déli San Diego eszméletlen konzervatív és a legészakibb nagy város, San Francisco eszméletlen liberális.

A késői fekvést hosszú és pihentető alvás követte a piros-fehér-zöld színű párnák között. Itt lehet érezni a kertváros és a nagyváros közti különbséget: előbbiben nem kell füldugó. :) Szombaton tartottuk az otthoni hagyományos vasárnapi ebédet: tyúkhúsleves, krumplipüré és rántott husi, valamint halacska. Azért a haza ízeket semmi se tudja elfeledtetni. Átjött Márti nagyobb lánya Imola is és a családja, a 3,5 éves kis Danikával. Olyan kis barátságos kisfiú, hogy egyáltalán nem jött zavarba, mikor meglátott. Szépen elmondta a nevét és már meg is kérdezte, hogy megyünk-e játszani. És mentünk. :) Szóval volt babázás is, amit nagyon szeretek ám. :) Imoékkal is sokat beszélgettünk az amerikai magyarok életéről, honvágyról és boldogulásról. Annyi biztos, hogy ha együtt van a család, akkor minden sokkal könnyebb. Csabiék (Imo férje) például öten vannak testvérek és már mindegyiknek itt van családja. Hiába, a családi összetartásnál nincs fontosabb. Imonak pedig a dédi segít gyerekvigyázásban, míg ő nővér iskolát végzi.

Délután a fiúk elvittek a közeli iskolához és megtanítottak amerikai foci labdát dobni. Egész jól belejöttem, bár ez nem sikerülhetett volna a gondos edző, Alex nélkül. Másnap természetesen a fél oldalam le volt benülva, de legalább beleadtam apait-anyait. :) Vacsorára gyulai kolbász az európai boltból és májkrém. Királyi lakoma és ellátás. Az esti film popcornnal csak hab volt a tortán.

Olyan gyorsan elrepült a hétvége, hogy csak na. De ez minden bizonnyal annak a jele, milyen jól éreztem magam. Alig várom már a Hálaadást, mikor a tervek szerint újra megyek. Már el is felejtettem, mennyire hiányzott a család és jó volt újra átélni egy családi összejövetel élményét. Az már valóban csak a ráadás, hogy még jobban összehoztak minket a váradi gyökerek. Nem is gondoltam volna korábban, hogy egyszer még ilyen büszke leszek arra a három évre, amire ugyan nem emlkészem, de Romániában töltöttem és éltem át. Ez az érzés az elmúlt pár évben kezdődött és most már abszolút megváltoztathatatlanul kiforrt. Olyan szavakat használhattam, amit számomra mindennapos, de Budapesten mégsem szokás, továbbá nem kellett betűznöm a vezetéknevem, mert rögtön jött a kérdés: hogy a szilágysági Perecseny? Teljesen meghatódva tértem vissza "haza", San Francisco-ba.

Kis túránkról fáradtan, de élményekkel feltöltve érkeztünk vissza. A háram államot bejáró négy nap valóban nem a hosszú alvásról és relaxációs pihenésről szóllt. De ennek így kellett lennie, hiszen ki tudja mikor lesz alkalmunk legközelebb visszatérni.

Az órákon kivételesen kissé bágyadtan ültem és az órai aktivitásom a korábban megszerzett tudásomra és általános műveltségre terjedt. Még jó, hogy szükség esetén ki tudom magyarázni magam, mert most kicsit elmaradtam az olvasnivalókkal.

Érdekes volt, hogy a csütörtöki US Foreign Policy-t egy amerikai tanár tartotta kivételes alkalomból. Nem szeretnék előítélettel lenni, mert nincs elegendő összehasonlítási alapom, de tapasztalataim szerint a külföldi politikai órát tartó tanárok ezerszer felkészültebbek és jobb előadók, mint az amerikaiak. Gondolom, ez megint abból a feltevésből adódik, hogy nekik sokkal jobban kell küzdeni, hogy a helyüket megtartsák. A napokban hallottam valahol, hogy Kaliforniában sok helyen a fizetés nagysága egyenes arányban áll az akcentus mentességgel. Ennek értelmében tehát, azok a bevándorlók, illetve külföldiek akiknek sikerült felvenniük teljes mértékben az amerikai akcentust, ugyanannyit keresnek, mint idevalósi kollegájuk. Abban az esetben viszont, ha ezt nem sikerült elsajátítani teljes mértékben, úgy kisebb fizetés jár az illetőnek. Na ez az igazi diszkrimináció. Teljesen mindegy, milyen tökéletes a nyelvtani és a tudása, helyből hátránybóól indul amerikai társához képest. Ezt szem előtt tartva egyszerűen röhej, hogy a helyettesítő tanárt anyagilag többre értékelik, mikor végig "uhm"-özi és "you know..."-zza az órát és a szünetben az osztály fele hirtelen eltűnik. Na akkor ki is végez előrébb való munkát? Egészen addig, amíg meg lehet érteni a másikat, részemről nem fontos az akcentus. Tény és való, a kínaiakkal és japánokkal akad némi kommunikációs probléma. Az is igaz, hogy azoknak akiknek, tanult nyelvük az angol, könnyebben megértik egymást. Még Hollandiában hallottam, hogy az amerikai fontos üzletembereknek külön tréningeket tartanak, ha más kontinensen szeretnének üzletelni, hogy ne csak a kulturális de nyelvi és akcentus beli különbségekre is fel legyenek készülve... Mondjuk kevesebben tanulnak meg magyarul, mint angolul, de érdekes módon nekünk nem akad problémánk a megértésükkel. Az "Add oda a didit" is milyen nagy sláger lett. :) Ebből (is) látszik, milyen okosak vagyun! :)))

Csütörtök este még megnéztük Eliéknél a közös képeket. Jókat nevettünk rajtuk egy jó kis mediterrán társalgás közepette. Már tervezzük a következő nagy utat és a hétvégi kisebbeket, hiszen kb. félidőnél járunk és elég hosszú a környékbeli felfedeznivalók listája...

Page kb. 6 órányira fekszik Las Vegastól, így kedd reggel szintén korán, bár a többi naphoz képest a legkésőbb (8-kor) indultunk vissza a városba. Kora délután nézelődtünk még egy kicsit a városban, aztán az esti géppel jöttünk haza. 11-re már itthon voltam a Pedroban. A taxiban úgy éreztük magunkat, mint mikor osztálykirándulásról érkeztünk haza anno. Csak most ez a "haza" San Francisco színes házait jelentette.

Fantasztikus 4 napot töltöttünk el együtt. Sok új dolgot láttunk, jó volt a társaság, jókat ettünk (márha sikerült jó helyet találni), nagyokat nevettünk és beszélgettünk. Jól megérdemelt pihenésünket tehát abszolút hasznosan töltöttük. :)

Szerdán reggel vissza a mókuskerékbe. Egész nap kókadoztam a nagy 30 fokos melegben (igen, tudom otthon 3 fok van és hatalmas köd). Mindezt a friss élmények igyekeztek valamiféleképp kompenzálni. Délután pedig megkezdődtek a túra utómunkálatai: képrendezgetés, szerkesztés, többiek képeinek megtekintése és végül, de nem nem utolsó sorban a blog megírása. Azt hiszem minden fontosabb dolgról beszámoltam, most viszont húz az ágy...

A Grand Canyon után tovább folytattuk természeti felfedező túránkat és a utahi Monument Valley felé vettük az irányt. 3 nap alatt 3 államot szeltünk át: Nevada, Arizona és Utah. Hegyek, völgyek, kövek és sivatagok jellemezték az utat. Igazi szabadság érzetünk volt vezetés közben. Nagyrészt főúton haladtunk (nincs is mindenhol autópálya) és nem volt nagy forgalom. Majdnem mindenki megfelelő sebességgel haladt, aki viszont kicsit is gyorsabban ment, könnyen rendőrrel találta magát szemben. Milyen érdekes, hogy az álmok miként válnak valóra. Gimnázium óta játszom a gondolattal, mennyire szeretném autóval végigjárni az amerikai vadnyugatot barátokkal. Nos, ez most valóban teljesült. A 66-os út mellett is eljöttünk, ugyan nem hajtottunk rá. Az egyik kedvenc újabb fajta rajzfilmen a Verdák teljesen jól adja vissza a Midwest hangulatát.

Mérföldekig semmi nincs az úton, de még élet nyomát se látja az ember. Aztán következik egy benzinkút, ahol kizárólag csüngő bajszú férfiak vannak, a parkolókban pedig nagy pickup-op és terepjárók. Teljesen az ellentéte a kalifornai életstílusnak. Ezt látván kicsit igazságtalannak érzem, hogy mindig összefoglalóan beszélünk az "amerikaiakról", mikor épp akkora különbség van egyes államok közt, mint Bulgária és Finnország közt. Nem lehet azt mondani, hogy egyformák csak azért, mert mindketten tagjai az Európai Uniónak.

Amint átléptük a navajo rezervátum határát az út mentén kis ranch-ekkel találtuk szemben magunkat. Táblák jelezték, hogy melyik család birtokolja az adott földbirtokot. Bár szerintem a ranch kifejezés egy kicsit erős egy olyan helyen, ahol nem terem meg semmi és az indiánok évszázadokon keresztül a hegyek és sziklák kincsét hasznosították ékszerkészítés gyanánt. A házak viszont elég lehangolóak voltak, sokszor csak egy lakókocsi állt a telken. A bekötő utat követően pedig sárga tábla indikálta az iskolabusz megállóját. Egyes helyeken még a házat sem láttuk és a semmi közepén egyszer csak buszmegállót találtunk.

A Monument Valley a Colorado fennsík egy olyan területe, melyet a westernfilmekből jól ismert vörös, 150-300 méter magas táblahegyek és sziklatűk foglalnak el. Az indián rezervátumban jól kialakított autó út mentén tudtunk körbejárni a sziklapontokat. Útközben indiánok kínáltak lovas túrákat, illetve ékszereket. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor az erdélyi hegyekben hajtunk és az útmentén megjelennek a málna árusok. Szerintem még az életkörülményeiket is nagyjából közös nevezőre lehet tenni. Az amerikaiakhoz képest nem voltak kedvesek, nem volt egy felesleges mosoly sem és minden a pénz kereset körül forgott. 1$ kértek el volna el, ha az egyik aranyos 5 év körüli indián kislányról, aki az út mentén játszott, csináltunk volna egy képet. Persze mint mondták, ezt a kislány kapja. Azt mondjuk nem értettük, hogy hétfőn dél körül miért nincs óvodában, vagy iskola felkészítőn a pici. Az ékszerek viszont nagyon tetszetősek voltak. Miután végigjártuk a völgyet, mely kétséget kizáróan emlékezetes volt számunkra egy újabb természeti szépség felé vettük az irányt.

Indiánok által üzemeltetett útmenti kávézóban (Blue Coffe Pot) álltunk meg ebédelni, ahol a hús került középpontba. Eddig egyik helyen sem éreztük, hogy idegenek vagyunk, de most Arizonában a navajok ezt többszsörösen éreztették. Mindenki ismeri az érzést, mikor belép egy helyre és megfagy körülötte a levegő. Hát ez történt velünk is. Ennek ellenére nem zavartattuk magunkat és a marha szeletes szendvics krumpli pürével és Dr.Pepper üdítővel is nagyon finom volt. Azt mondjuk szeretem, hogy a nagy adag a nagy adag italt is jelenti, ami itt délen különösképpen jól jön. Az Ice Tea viszont helyi jeges tea: nem édesített, csupán a lehűtött házi készítésű tea jégkockával.

Naplementére sikerült elérnünk a Horseshoe Bend-hez, melyet szintén a Colorado folyó vájt ki és egy patkó formára emlékeztet az alakja. Gyors fényképezésbe kezdtünk, mely igazi kihívást jelentett, hiszen a Grand Canyonnal ellentétben itt nem volt semmilyen biztonsági korlát. Azt hiszem kis bátorsággal és óvatossággal életre szóló képeket készítettünk és közben igazán éreztük az adrenalint, amint lenéztünk a mélységbe. Ugyan az egész kisebb volt, mint a Grand Canyon, mégis sokkal közelebb éreztük magunkhoz pontosan a kihívás miatt.

Estére sikerült egy igazi két szintes (egy emeletes) motel találnunk Page közelében,. Úgy nézett ki, mint az ami a Psycho-ban is volt. :) A közelben egy jó kis mexikói éttermet választottuk vacsora helyszínéül. Úgy hirdették magukat, hogy itt van a legjobb margarita a városban. Nem tudom milyen a többi helyen, de a miénk hatalmas adag volt, csak úgy mint a vacsora. A rendelésnél nem volt gond, dupla nyelven zajlott minden segnior és segniorita kíséretében. Nagyon megfogott a jó kis zene, színes asztalok, finom étel és barátságos emberek. Már fel is vettem Mexikót a listámra, mint lehetséges következő meglátogatandó állomás. :)

Az este nem a tipikus Las Vegas-i este volt számunkra, hiszen korán visszatértünk a hotelbe. Nem használtuk ki a lehetőséget, hogy LV-ra nem vonatkozik a hajnali 2 órás limit és majdnem minden éjjel-nappal nyitva tart. Gyors Starbucks kávé és reggeli után útnak is indultunk a Grand Canyon felé. Most kezdem érezni az előnyét a multiknak: teljesen minden melyik államban vagyunk, mindig tudjuk, mire számíthatunk. Általánosságban az vonatkozott a túránkra, hogy amikor nagy sietségben voltunk, mindig a jól ismert márkák (Mcdonalds, Burger King, Wendys, Starbucks, Subway) közül választottunk, de azért igyekeztünk legalább napi egy "tipikus amerikai" helyet (útmenti motel, kávézó, burgeres) útba ejteni, különösen mikor kicsit több időnk volt szusszanni.

Nevada és Arizona határán még megálltunk a Hoover Damnál. Hát, valóban nem kicsi, de ez mindenre vonatkozik. Hihetetlen, miket tud az emberi természet tervezni és véghez vinni. Olyan kicsinek éreztük magunkat a gátnál állva. Ennél már csak a Grand Canyonnál éreztük magunkat kisebbnek a természethez képest. A gát egyébként egy kis szorosba épült és mielőtt a hídra hajtanánk rendesellenőrzésen kell átesnünk. Ez a nevadai és coloradoi rendszámú kocsink esetén csak egy rövid Hi-ra és mosolyra korlátozódott.

A nap folyamán keresztül vágtuk magunkat a sivatagon és kora délután megérkeztük a Grand Canyonhoz. Mielőtt beléptünk volna a Nemzeti Parkba feltankoltunk a Wendys-ben (hát igen, ez a pár nap nem a salátás egészséges táplálkozásról szólt). Laurának átadtam a vezetést, bár egy pillanatra rám hozta a frászt, mikor a parkolóban megkérdezte, merre kell a kormányt tekerni... Ugyanannyi ideje van jogsija , mint nekem, de ritkábban használja és a parkolás gondot okoz. Viszont nagyon ügyesen belejött a gyakorlatba, másnap már békésen és nyugodtan szundítottam, mikor ő vezetett többet. A belépő a parkba, pont olyan mint a Maci Laciban. Zöld ruhás, kalapos emberkénk rohangálnak mindenfelé és a parkban a Ranger-eknek nagyobb hatalmuk van, mint a rendőröknek és előszeretettel állítják meg a gyorshajtókat. A maximum a parkban 35 mérföld per óra. Persze mi szinte mindig lassabban mentünk, mint a megengedett. Hiába a full biztosítás, még biztosabbra akartunk menni. :)

Miután leparkoltunk, gyorsan végig rohantunk a látogató központon, mely elmagyarázza a Canyon kialakulását, ezt követően elénk tárult az igazi látvány. Komolyan mondom, hogy ehhez foghatót egyikőnk sem látott még. Hatalmas távolságok és mélységek jellemzik a Canyont, már értem miért kapta a Grand jelzőt. Pont azt beszéltük, hogy milyen kicsi Európa és milyen gyönyörű adottságai vannak az Egyesült Államoknak. Újabb bizonyítékot találtunk, miért olyan nagy minden. Különösen érdekes volt a panorámát a hollandiai emlékképeim mellé tenni. Azt hiszem, Tati jó nagyokat tudna itt festeni. A kőzet színei különbözőképp csillognak, attól függően hogy törik meg a napfény. Ahogy ott áltunk a Canyon szélén, mindenki arra gondolt, hogy egy nap csupán annyira elég, hogy egy apró benyomást nyerjünk. Újabb fogadalom következett (legalábbis számomra): ha lesz alkalmam visszajönni, minimum egy hetet töltök el itt túrázással és egy félprofi fényképezőgéppel. Azt hiszem, van min dolgoznom a jövőben. :)

Jól kiépített busz útvonal vonul végig a canyon mentén, mely a fontosabb kilátópontoknál áll meg. Gyors fényképezés mindenhol és a környék hangulatának, valamint színeinek "belelégzésére" jutott időnk, majd sietni kellett, hogy elérjük a naplementét, amikor még csodálatosabb a Canyon. A Colorado folyó olyan kis pataknak tűnt a nagy mélységben. A hihetetlen az egészben, hogy a Canyon teteje teljesen sík (kb. 2000 méter magasságban terül el) és utána következik a szabálytalan szikla hasadék. Egyes szakaszain jól kiépített túra útvonalak vannak és bizonyos részein akár csacsival is végig tudjuk járni. Az állatok egyébként szerves részét alkották kis túránknak: melyik állatnak mi a neve angolul, spanyolul, japánull, olaszul és magyarul. A hangutánzó szavak nem voltak nemzetköziek, így jókat nevettünk, amint elmagyaráztuk a másiknak, melyik állatra gondolunk. Pl. Laura nem értette a gágágá-t, de amint mondtam, hogy a liba a "kacsa barátja" már tudta miről van szó. Kicsit olyan Erasmus hangulat volt az egész kirándulásnak, fél szavakból is megértettük egymást. Persze mindig jól szórakoztunk, mikor kézzel lábbal mutogattunk egy-egy esetben vagy amikor brain storming-oltunk egy-egy szó felelevenítésén. Megállapítottuk, hogy az amerikaik nem értik a mi egyezményes mutogatásunkat és általában nehezebben kommunikálnak a nem native speaker-ekkel, még akkor is, ha tökéletes angolsággal és csak enyhe akcentussal beszél az illető.

A naplementét egy sziklán ülve néztem végig és igyekeztem a memóriámba vésni a képet amint előttem aranylik a Canyonnak egy része. Las Vegasból naponta csinálnak helikopteres túrákat, melyek kifejezetten a naplementére érkeznek a Canyonhoz. Kezdő ára ennek 700 $, persze van akinek semmi sem drága...

Kifejezetten hideg lett, amint lement a nap, így gyorsan a kocsi felé vettük az irányt. A térképen már kinéztük, hogy hol fogunk megállni, de előrelátőan nem foglaltunk semmilyen szállást. Minden nagyobb kereszteződési csomópontnál motelek tömege fogadja megfáradt vándorokat. Gyorsan kiválasztottunk egy szimpatikusat és a késői csekkolásnak köszönhetően 80 dollárral kevesebbért kaptuk meg a 8 fős szobát (20$/fő), mely a reggelit is tartalmazta. Laurával maradt még burgerünk, így nem mentünk Mecizni a többiekkel, hanem élveztük, hogy kicsit magunk vagyunk, nem rohanunk és nincs senki előttünk a fürdőszobában.

Szóval ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Las Vegasba. Azt kell tudni a "bűn városáról", hogy az amerikai többsége életében legalább egyszer eljut ide. Az eddigi amerikai tapasztalataim alapján nem is csodálom. Teljesen más, mint bármelyik más amerikai nagy város. A lakossága csupán egy millió körül van, de a játékautomatákka teleszórt reptér igen nagy forgalommal bír. San Franciscoba naponta 2-3 gép is indul. Kocsival nem érdemes megközelíteni, főleg, ha rövid időt tudunk csak a városban tölteni. A jegyek általában olcsók és nem kell keresztül vágnunk a nevadai sivatagon. A gépen a gyönyörű napsütésben bámultunk ki az ablakon és közel távol semmit nem láttunk a hegyeken és a sivatagon kívül, amint elhagytuk Kaliforniát. Egy  települést szúrtam ki pár mérföldnyire Las Vegastól, amely teljesen szimmetrikus volt a párhuzamos és merőleges utcáival. Látszik, hogy az elmúlt évtizedekben került csupán ide élet. Ugyanez vonatkozik LV-ra is. Nem tudom, hogy a térség honnan szerzi az ivóvizet, de majdnem minden ház udvarán van medence.

A reptér nincs messe a várostól, így a Stratosphere-t már landoláskor kiszúrtuk a többi híres és nagy hotellel együtt. Az otthoni buszos megoldást nagyon szuperül kialakított vonatos rendszer váltotta fel. Nyilván nem lehet egy Heathrow-hoz hasonlítani, de a sok színes falfestménnyel és villogó neonfénnyel igazán tetszetős reptér hangulatot keltett. Hamar megtaláltuk az autókölcsönzőt is, de a bérlés már nem ment ilyen gyorsan. A sorból le lehetett szűrni, hogy mely cégek tartoznak az olcsóbb kategóriába. Nagy okos több csoportra oszlott 8 fős kis nemzetközi társaságunk (3 spanyol, 2 olasz, 2 japán és én), hogy kiderítsük az árakat. Persze mindenki más infót zsebelt be és egy-egy megjegyzés, ami ár alakító tényező majdnem mindig kimaradt. Valaki elfelejtette megemlíteni, hogy 25 év alattiak vagyunk (ilyenkor drágább), volt aki nem számolta bele a biztosítást és volt amikor a napok száma okozott problémát. Végül megoldottuk a problémát és a két fő sofőr (Elisabetta és én) a papírok elintézése után átvizsgálta az autót és összebarátkozott az automata rendszerrel. Amennyire féltünk tőle, annyira jól belejöttünk a "játék autó" vezetésébe. Semmi kihivás nem volt a váltó nélküli Kia Fortében. A GPS a városban valamiért nem működött, de gond nélkül megtaláltuk az előre lefoglalt hotelt. Sajnos nem a Ceasarba vagy a Bellaggio-ban foglaltunk szobát, de teljesen meg voltunk elégedve a 25$-os Clarion-nal, ami a Las Vegas Bulevardról nyílt és kis sétával könnyedén elértük a Bulevard forgalmas részét.

A szobát csak délután 3-kor tudtuk átvenni, így maradt még időnk a város másik felét  (Stratosphere felőli) felfedezni és valami "tipikus amerikai" helyet találni ebéd gyanánt. Választásunk egy jó kis palacsintás helyre esett, ahol nem csupán az üdítő fogyasztása korlátlan, de a menühöz szóló  palacsintából is kedvünkre fogyaszthatunk. Hajnali háromkor még a kis gyomrunk nem volt kész a reggelire és a reptéri Boudin-os forró csoki már nagyon várta a tükör tojást, sült kolbászt és bacont reszelt krumplival  és desszertként a juharszirupos palacsintákat.

Miután alapvető szükségleteinket kielégítettük a Startosphere felé folytattuk utunkat. A szemfényvesztés végett komplett mini vidámpart található a magas épület tetején, persze a feljutásért is elkérnek 16$-t, így ezt inkább kihagytuk. A hallban természetesen az elengedhetetlen kaszinó, az emeleteken hotel szobák, a hullámvasút alatt pedig forgó étterem. Laurával megbeszéltük, hogy ha majd befutott jogászok leszünk, akkor a férjünkkel visszajövünk és egyszer itt vacsorázunk. Las Vegas egyébként tényleg az álmok városa. Elegendő pénzzel és fantáziával lényegében minden álom valóra váltható a forró sivatagban. Eszméltlen, mekkora lehet a város energia fogyasztása. Kint majd elolvadtunk a közel 40 fokban (volt nálunk naptej), ha viszont bementünk egy épületbe, valamit magunkra kellett teríteni, mert légkondit mindenhol nagyon nyomatják. Teljesen meg tudom érteni, miért ilyen kietlen helyen építették fel a szerencsejáték fővárosát. A légkondihoz szokott amerikaiak szívesebben ülnek a hűtött teremben és nyomogatják a nyerőgépeket, minthogy kimenjenek a melegbe. Persze így is sok turista nézelődött az utcán, de főleg az esti órákban. Mindamellett, amennyire szabályhoz szoktak az átlag amerikaiak, úgy tudjál itt elengedni magukat, mert itt majdnem bármit lehet és semmi sem feltűnő. Az utcák tele vannak mexikói prospektus osztogatókkal, akik csinos lányokat reklámoznak az ígérttel, hogy 20 percen belül bárhol ott teremnek. Minden sarkon van egy Elvis, egy Jacko vagy egy élő szobor. Az emberek Eiffel-torony és egyéb fantáziadús, figyelemfelhívő koktélos poharakkal mászkálnak, ami azt jelenti, hogy nem kell az alkoholos dobozt kis papír zacskóba elrejteni. Abban nem vagyok biztos, hogy a marihuána felett Nevadában szemet hunynak-e vagy sem, de e nélkül is szemlátomást mindenki jól érzi magát az emberi forgatagban.

A kaszinókba kizárólag 21 éven felüliek léphetnek be (egyedül Marta -spanyol- tartozott e kategóriába) és éles vonal jelzi, hol kezdődnek a póker, illetve rulett asztalok. Ez a határvonal, a kicsik csak a játékgépes teremben maradhatnak. Ezt nem is lehetne másképp szabályozni, mert azok mindenhol ott vannak, még az utcákon is, illetve a hotel regisztráció mellett. Itt szabad fényképezni, a korlátozott területen viszont nem, csa sunyiban. :) Hatalmas különbség volt az emberek között, akik a rulettnél ültek és akik csak az automatát nyomogatták. Utóbbi kategóriába rengeteg feltűnően túlsúlyos ember esett, akik nem is tudtak felülni a kis  székre, mert nem tudtak elszakadni az elektromos kerekes széküktől. A benti részeken pedig elsősorban fitt és divatosan öltözött emberek próbálták ki szerencséjüket. A Circus Circus tipikusan olyan hely, mely a vidámparkot egyesíti május elsejével. Össze-vissza szaladgáltak a kis gyerekek a körhinta körül és próbálták ki szülői vezénylettel a különböző plüss figura nyereménnyel járó játékokat.

Kis felfrissülésre visszatértünk a hotelbe és megbeszéltük az esti programot. Elisabetta még San Francisco-ban felregisztrált minket a Pure vendéglistájára. A Pure az egyik legjobb club nem csak LV-ban, de állítólag nagyon előkelő helyet foglal el a amerikai viszonylatban is. Elisabetta volt az első számú szervező. A barátja tavaly csinálta meg ugyanezt a túrát, így konkrét szándéka volt, hogy mit szeretne látni az elkövetkező napokban. Mindezt olasz temperatummal és német precizitással tette. Állandóan rohanásban voltunk, hogy  mindent lássunk, de megérte. Laurával voltunk a másod számú húzóerők és alaposan diktáltuk a tempót, hiszen az esti kimenő előtt még be kellett járjuk a város másik felét.  A többiek (Rei, Mie: "Japanese girls", Marta és Jorge: spanyolok) kidőltek, így csak a 4 jogosítvánnyal rendelkező lány vágott neki a városnak. Este teljes más pompában tündöklik a város, szinte rá sem lehet ismerni. Minden iszonyatosas csinosan öltözött (legalábbis magához képest) és csak úgy kattognak az esti díszkivilágításban a kamerák.

Mediterrán módi szerint (elvégre egy spanyollal: Laura és 2 olasszal: Elisabetta és Eliana = az Elik vettük a nyakunkba a várost) este 9 körül vacsoráztunk egy mexikói taco gyorsétteremben, miután jól feltankoltunk M&M-el az M&M boltban. Emlékszem, mikor még Tamással voltunk a bonni Lego boltban és a lego legapróbb részét is kiválogathattuk. Na, ez pont olyan volt. Minden féle ízű és színű M&M volt, főleg olyanok, melyek nem jelennek meg kereskedelmi forgalomban: pasztell lila és rózsaszín. :) Vacsi közben szokásunkhoz híven az embereket néztük. Volt egy fiatal lány (nálunk fiatalabb), aki a kezében tartotta a kb. 3 hónapos kisbabáját és sorban állt a tacosért a papával, aki hűségesen fogta a pelusos táskát. Ez még kevésbé megbotránkoztató, bár én este ki nem vinném a majdnem újszölött gyerekemet az emberekkel zsúfolt utcára. De a társaságban ott volt a nagymama és a dédi (nem lehetett több 65-70-nél) is, akik mindezt támogatták. Majd a túlsúlyos amerikai család idillien asztalhoz ült és elfogyasztotta "egészséges" vacsoráját. Na jó, mi is ugyanazt ettük, de egyikünk sem szoptat három hónapos babát...

Miután gyorsan végigrohantunk a mini Velence, Párizs és New York után, gyorsan taxit fogtunk és kezdődött a készülődés: 4 lány egy fürdőszobára. Meglepően gyorsak voltunk és fél 11 körül már a Pure-ban voltunk. Csodálatos kilátás a Ceasar hotel egyik teraszán, előttünk az egész város, mögöttünk az Eiffel torony. A zene is jó volt és az árak nem voltak magasabbak az átlag amerikai szórakozóhelyek árainál. Belépőt pedig amúgy sem kellett fizetnünk és a sorban állás egy részét is megspóroltuk. Összességében egy jó kis csajos este volt Jorge (egyedüli fiú a túrán) "védelmével". Nekm mintha bármitől is meg kellett volna védenie minket. A várost mindannyiunk teljesen biztonságosnak érezte, elvégre nem az eldugott részein mászkáltunk és sosem voltunk egyedül.

Két hónap kemény szorgalmi időszak után megváltásként jött az őszi szünet. Ugyan csak, a hétfőt és a keddet kaptuk szabadnapként, de ez pont elég volt ahhoz, hogy kinyújtsuk egy kicsit a hétvégét. Maga az út alapos tervezést igényelt, így a pénteket kivettem extra szabadnapnak, hiszen a repülő szombaton reggel 6-ra volt kiírva és a visszajegyünk kedd este 10-re szólt. Így minden "ház" körüli dolgot elvégeztem,  bevásároltam, bepakoltam és még egy délutáni találkozó is belefért a programba.

Nagyjából minden második hónapban ráébredek, hogy milyen kicsi a világ, és valóban. Az elmúlt hetekben kiderült, hogy a gimnáziumi biológia-kémia tanárom történetesen szintén San Francisco-ban tartózkodik, így időt kerítettünk egy magyaros délutánnak. Érettségikor, sőt még az 5 éves osztálytalálkozó alkalmával sem sejtettem volna azonban, hogy egyszer a "világ másik végén" fogjuk egymással megosztani a megérkezéskori tapasztalatokat és élményeket. Összességében nagyon jó kis sétálós-Starbucksos délután volt.

Este pedig indultam is az olasz lányokhoz, hogy Loyolában aludjak, hiszen a taxit hajnali 3.45-re hívtuk. A korai indulásnak annyi hátránya van, hogy egy is hátránnyal indulunk neki az útnak az energiánkat illetően. Murphy törvénye, hogy csak 3 órás késéssel indult a gép, mert a műszaki átvizsgálás nem volt tökéletes. Laura (spanyol) persze teljesen ki volt akadva, hogy az ő idejét ne rabolják, főleg ha azt az alvástól veszik el, de végül megegyeztünk, inkább érkezzünk meg kicsit később, de biztonságban. Ahogy Anya mondaná, csak óvatosan-tempósan. :)

Lassan két hónapnyi szorgalmi időszak után, úgy gondoltam épp itt az ideje a spontán hétköznap délutánoknak. Mindehez a szép idő is hozzájárult, illetve a hónap első keddje, mely ingyenes múzeumi nap San Francisco-ban.

Hétfő délután a líbiai kultúrába nyertem apró betekintést Ahmednek köszönhetően. Hát igen, újabb sztereotípiák, hogy minden arabot Alinak vagy Ahmednek hívnak. :) Érdekes, hogy mindeketten Romániában születtünk ugyanabban az évben, de az elmúlt lassan 24 évben teljesen más irányt vett életünk. Talán az egyetlen közös bennünk az a vélekedés, hogy Amerika nagyon jó hely dolgozni és a jövőt megalapozni, de családot alapítani és letelepedni egyikünk sem tudna. Minden más különbözik. Mesélt a 40 éves kvázi diktatúráról és a líbiai választások manipulálásáról és arról, hogy a nőknek milyen sok jogunk van az ő országukban. Ugyan nem voltam még Tripolis környékén, de európai szememmel vizsgálva a dolgokat, ezzel minden bizonnyal vitatkoznék. Felhívta a figyelmet arra, hogy valóban a muszlimok fognak egy hamarosan világ uralomra törni, de nem a fegyverek és a terrorcselekmények által, hanem egyszerűen a szapora népesedési  politikájukkal - ők is heten vannak testvérek és az apukája diplomata. Ezzel továbbra is vitatkoznék és az ázsiai országokat tartom befutónak az újkor győztesei közül, márcsak azért is, mert az oktatásra egyszerűen nagyobb hangsúlyt fektetnek, mint az arab országokban. Mesélt arról, hogy a sivatagon keresztül hatalmas és hosszú csöveken szállítják a vizet a fővárosba és hogy ez egy teljesen felesleges beruházás, de Kadafi (államfő) szerint ez a világ nyolcadik csodája. Az más kérdés, hogy kb. 5 év múlva el fog fogyni a sivatagi vízkészlet és értelmesebb beruházás lett volna egy új technikát kifejleszteni, ami átalakítja a tenger vizet ivóvízzé. Na igen, egy kínai vagy japán biztos az utóbbi megoldást választotta volna... Ami a legmeglepőbb volt azonban, hogy a 21. században továbbra is hisz abban, hogy azok a legjobban működő házasságok, mikor a fiatalok nem ismerik egymást és úgy házasodnak össze. Hisz ezt tették a szülei is és mielőtt kijött volna a két éves Fullbright ösztöndíjjal Amerikába tanulni, mondta is az anyukájának, hogy találjon neki feleséget, hogy ne legyen egyedül. Hát én teljesen lehidaltam. Persze, a már háza bátyjai lebeszélték az anyukát erről a tervről. :)

Kedden igazi magyar délutánt tartottunk Julcsival. Nagyon jó volt kicsit magyarul beszélni és kószálni a városban. A MOMA-ban (Modern Művészetek Múzeuma) voltunk és a Science Museumhoz hasonlóan nagyon örültem neki, hogy ingyenesen jutottunk be, mert számomra túl elvont volt a múzeum nagy része. Volt egy Frida kép, amit még San Francisco-ban készített, illetve egy-két fotó és színesebb érdekes kép, mely az értékelhető kategóriába tartozott, a többi egyszerűen csak túl modern. Persz az is lehet, hogy csak én nem értek hozzá. :) Viszont jókat beszélgettünk és sétáltunk. Egy néni meg is kérdezte, milyen nyelven beszélünk, mert olyan olaszos dallama van, de mégsem az. :) Hát, legalább nem az oroszhoz hasonlította. :)

Reggel mikor megláttam az esőcseppeket az abakon, úgy döntöttem, inkább maradok az ágyban és kihagyom az egyetem által szervezett közös biciklizést a Golden Gate hídon át Sausalitoba (itt kajakoztam a múltkor). A sors fintora, hogy Hollandiában pár cseppet észre sem vettem, San Francisco-ban viszont mindez elég ahhoz, hogy lemondjam az eltervezett  délelőtti programom.

De nem is baj, végre beszéltem a Babámmal és hellyel-közzel elintéztem a levelezésem. Délután 1-re pedig már Elisabettéknál voltam Eliana (a másik olasz lány) születésnapját megünnepelni. Igazi családi vasárnapot töltöttünk együtt velük és a spanyolokkal (Alvaro, Marta, Laura és Jorge - utóbbi három szintén jön Vegasba következő héten). Az olaszok főztek, a spanyolok hozták a bort. Előételként tonhal krémes szendvics és bruschetta, majd a lasagne következett. Meg is állapítottuk a spanyolokkal, hogy olyanok, mintha az anyukáink lennének.

Ebéd közben és után kibezséltük az aktuális eseményeket és ment a nagy tanácsadó szolgálat mediterrán módra. Otthon akkor szoktunk ennyire belelkesülni, ha politika kerül szóba, vagy a család egyik része nagyon ellenzi a család másik részének tervezett, vagy már megett lépését. Másfél héttel ezelőtt volt ugyanis Jorge 21. születésnapja (hang hiányában nem tudtam menni) és annyira jól sikerült, hogy a rendőrség is megérkezett. A héten Laurát és Jorgét is meghallagtják és meg kellett beszélni a stratégiát, valamint azon agyaltunk, ki köpte be Laurát. Volt minde, összeesküvés elmélet, CSI helyszínelők és Sherlok Holmes krimi is.

Miután úgy-ahogy sikerül dűlőre jutni és én is megnéztem nagy örömömre az otthoni választási eredményeket, elndultunk a Union Squere-re. A városközpontban a nagy bevásárló áruházak egyikében található ugyanis a Cheesecake Factory, ahova már rég el szerettünk volna menni. Talán a vasárnap délután nem volt a legjobb választás, de 20 percen belül megkaptuk a saját asztalunkat addig pedig a 8. emeletről elénk táruló kilátásban gyönyörködtünk. Kis családunk (papa-mama-gyerekek) hamar kiválasztotta kívánságát és az eredeti eperes sajttorta valóban nem okozott csalódást senkinek. Időközben persze jókat nevettünk és beszélgettünk. Röviden nagyon jól, vidáman és inspiráló hangulatban telt a vasárnap délután.

Az egyetem újabb "outdood adventure" programot szervezett. Ez úttal mélytengeri horgászatra mentünk. Az öbölben 100 dollár körül van ez a program, mi viszont kedvezményese, csupán 35 dolláért jutottunk hozzá az élményhez.

Hát az biztos, hogy élmény volt hajnali fél 5-kor felkelni... A reggeli traumán azonban hamar túltettem magam és még mielőtt felszálltunk volna buszra, összebarátkoztam Robinnal (amerikai lány kínai és német szülőktől). Korábban értünk a kikötőbe a tervezettnél, így együtt sétáltunk a Pier 39 környékén. Érdekes volt látni az ébredező várost, a számtalan péket a Boudin-nál (itt ettem múltkor a cipós hallevest) és a halas éttermek hadát, amint épp a friss árukat rendezgetik.

A mi kis kb. 30-40 fős hajónk a Wacky Jacky volt. Jacky volt a kapitány, egy 60-70 közötti nagyon kedves nő, aki olyan szeretettel beszélt a hajójáról, mintha a saját gyermeke lenne. Mindig a "she"-t használta, még véletlenül sem tárgyiasította. A lányok minden esetben elsőbbséget élveztek, hiszen ő is 4 lányt nevelt fel. Ő vezette a hajót is, és volt még két kísérőnk, akik az igazi horgász dolgokkal foglalkoztak. Felszerelték nekünk a botot és már feljött a nap, mire kihajóztunk az öbölbe. Útközben még megálltunk egy halárusnál csalinak való kicsi halakat venni.

Nekem már az nagy esemény volt, hogy megvfogtam a kis szardella jellegű halakat. Reggel nagyon kis csúszósak és mozgékonyak voltak (a nap vége felé egyre kevesebb oxigénhez jutottak a vízben, így kezdtek kókadozni). Majd kiugrott a szívem a helyéről, mikor először fogtam meg az egyiket. Természetesen mire kivettem a kezem a vízből, már ki is ugrott. Sajnálta szegényként, mert a pad alá csúszott, ahol nem tudtuk utolérni... Kis idő elteltével azonban büszkén tartottam a kezemben az első saját kezűleg fogott példányomat (igen, még mindig csak a csaliról beszélek). Robinnal nem mertük először felhúzni a kicsi halacskákat a horogra, így afiúk végezték helyettünk a "piszkos munkát". Megleő módon a fiúk-lányok aránya a hajón fifty-fifty volt.

Miután az előkészületekkel megvoltunk, kezdődhet az igazi fun part. Mély tengeri horgászat lévén egészen a tengerfenékig kellett a csalit engedni és a kb. golf ladba nagyságú ólomsúly jól végezte a dolgát. Valóban nem lehetett eltéveszteni azt, hogy mikor ért le a tengerfenékre. Innentől kezdve már csak várni és figyelni kellett. Az elején kb. minden második percben azt hittem, kapásunk van, aztán rájöttem hogy a 3-4 centis kilengése a botnak tenger révén teljesen normális és még csak nem is figyelemre méltó. Reggel 7-8 körül meg is reggeleztünk és tulajdonképpen ezt követően folyamatosan ettünk. Persze, az ember a szabad levegőn jobban megéhezik, de egy idő után már olyan osztálykirándulásos busz feeling-je volt a dolognak: ha nincs mit tenni, eszünk.

Persze az nem teljesen igaz, hogy nincs mit tenni. Először is figyelni kell a botot, meg a sirályokat, nehogy elrabolják a kicsi halat az ellenőrzés során. Aztán a városra is gyönyörű kilátás nyílt. 11 óra tájt a nap is előbújt, mikor mélyebbre mentünk az öbölben. Érdekes, hogy míg innentől kezdve egész nap sütkéreztem, Inner Richmond és a város nagyrésze a szokásos ködbe burkolódzott.

Egyedül egy lány fogott ki egy óriás lepényhalat (halibut). Ezt a végén az egyik segítő megpucolta és egymás közt elosztottuk. Tényleg hatalmas volt, legalább egy méter hosszú és természetesen nagyon finom. A japánok ebből (is) csinálják a nyers Sushit. Nekem azért grillezve jobban ízlett. :) Az egyik srác kifogott egy ráját, amit aztán visszaengedtünk. De volt aki rákra és hínárra lelt. Sőt, találtunk egy óriás vasrudat is. A damilok összekuszálódása bizonyos állásoknál már természetes volt.

Egész jól bejártuk az öblöt is. Új részeit ismertem meg a városnak, természetesen a tenger felőli oldalról. Átmentünk a Bay Bridge alatt is. Kevesen tudják, hogy ez sokkal hídja a városnak, korábban épült és több ember is használja, mégis a Golden Gate a város jelképe. Ez többek közt annak köszönhető, hogy a Golden Gate elkészítése szinte lehetetlennek tűnt a '60-as években az öböl bejáratát uraló erős szél és szinte állandó köd miatt. A koai órákban a híd pillérét sem láttuk, míg az öbölben egész tiszta volt az idő. Apró érdekesség, hogy épül egy új híd párhuzamosan a Bay Bridge mellett, melynek folyamatosan romlik az állapota és nem tartják karban. Tavaly az egyik drótkötél elpattant és egy autóban kötött ki. Azt tervezik, hogy mikor elkészül az új híd, a régit csak úgy ott hagyják, mert az elbontása annyira dárga lenne, hogy a város vezetésének nem éri meg. Csak azt nem értem, hogy egy új híd építése miért költségtakarékosabb megoldás, mint a régi karban tartása. Ezt természetesen a csupán egy évvel fiatalabb Golden Gate-tel nem teszik meg, nagyon is figyelnek ennek épségben tartására.

Délután a hal mellé vettem pár zöldséget és igazi ázsiai-magyar lecsót csináltam mellé. Mivel eddig még sosem főztem itt, nem szándékoztam fűszer kollekciót vásárolni, így csak citromot és gyömbért vettem (itt nagyon olcsó a kínai zöldségesnél), a konyhában pedig volt közös só. Mivel maga a hal finom volt, ezért nem kellett túl komplikálni a dolgot. A köret pedig fehér hagyma volt cukkinivel és paradicsommal. Lényegében a paprikát cukkinire cseréltem, a piros paprikát pedig csipetnyi gyömbérre és citromra. Jó kis kombináció kerekdett a dologból. :)

Mivel sok minden történt az elmúlt napokban, ezért már este 9-kor ágyban voltam. Rám fért egy jó kis alvás, gondoltam... Természetesen sokszor a dolgok nem úgy történnek, ahogy azt az ember elképzeli. Este fél 11-kor arra ébredtem, hogy ezerrel üvölt a sziréna és a szobámban a riasztó lámpa diszkó fény jelleggel villog. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Eddig szombat este nem történt hasonló, így nem lehetett próba riadó, mint a keddi szirénák. Minden kedd délben ugyanis bekapcsolnak a városi szirénák próbaképp, hogy zavarmentesen üzemelnek-e. Ezzel tudatják a városlakókkal, hogy valami történt és kapcsolják be a televíziót bővebb információért, majd várjanak a további utasításokra. A többiek elmondása szerint azonban csak Pearl Harbor és 9/11 idején szólaltak meg a szirénák.

Anyways, kinéztem a folyosóra a kába szemeimmel, hogy mi történik. Senki nem tudott semmit, csak annyi volt biztos, hogy minél gyorsabban el kell hagyjuk az épületet. Persze azért annyi eszem volt, hogy ha egész nap kabátban vagyok, akkor az nem a legjobb ötlet, ha pizsamámban megyek ki az utcára. Gyorsan magamra kaptam prá meleg ruhát, szemüveg fel, telefon zsebbe, kulcs a kézbe és már rohantam is le a negyedikről (ponotsabban ez csak a harmadik emelet, de itt nem ismerik a földszint fogalmát). Az idő engem igazolt, tényleg szükség volt erre a plusz 30 másodpercnyi időre, hogy ne fagyjak szét. Sokan mezitláb, van aki papucs vagy pólónélkül rohant ki. Az egész épület kívülről úgy nézett ki, mint egy több szintes diszkó a villogó fényeivel. Míg vártuk a rendőrök és tűzoltók megérkezést próbáltuk kideríteni mi történhetett.

A legutóbbi alkalommal, amikor ki kellett üríteni az épületet, pár hónappal ezelőtt, az egy odapirult mikrós popcorn miatt volt. Most valamelyik hülyegyerek azonban csak úgy meghúzta a másodikon a tűzjelzőt... Szeretem az ilyen dolgokat ám, amikor az alpesi pályaszálláson valaki részegen kipróbálja a poroltót, vagy amikor egy kis fű hatására valaki viccből meghúzza a tűzlejzőt. Kb. 3/4 órát kellett várnunk kint. Megjöttek idő közben a rendőrök és a tűzoltók is, akik alaposan átvizsgálták az épületet, hogy biztosan nincs-e semmi. Hoztak palackos vizet is, bár pokrócokat nem kaptunk. Minden olyan volt, mint az amerikai filmekben, már-már úgy éreztem magam, mint a Harmadik műszakban.

Tekintettel arra, hogy itt majdnem minden ház fából épül, a korábbi tűzvészeket elkerülvén nagyon érzékenyre állítják a tűzjelző berendezéseket és minden biztonsági óvintézkedést megtesznek, hogy megelőzzék a bajt. San Francisco-ban 1906-ban volt a legutóbbi nagy tűzvész, melyben sok klasszikus viktoriánus ház is megsemmisült. Jó ez az elővigyázatosság, de abban az esetben, ha tényleg baj van. Nem szeretem az éjszaki bárány-farkas eseteket.

Várakozás közben azon gondolkoztam, hogy mi van akkor, ha tényleg tűz van. Nálam volt a magyar és az amerikai telefonom frissen feltöltve, de a VISA kártyám, pénztárcám, útlevelem, vízumom, egyetemi diákigazolványom (itt ez jelenti az életet: belépő, utazási bérlet és fizetőeszköz is egyben) és laptopom. Mit kellett volna magammal hozni feltétlenül? Mi élvez abszolut prioritást? Aztán végül arra a megoldásra jutottam, hogy hasonló helyzetben, azért a pénztrcám és az útlevelem is viszem. Ezek azonban szombat este nem voltak az asztalomon, így nem tudtam csak úgy felmarkolni őket. A fáradtságtól és az értetlenségtől pedig ki sem láttam a fejemből. Az ilyen helyzetekből lehet csak igazán tanulni.

Mikor visszafeküdtem az ágyba még egyszer megszólalt a sziréna.  Viszont mire felöltöztem, már abba is maradt. Ez után csak nehezen tudtam elaludni, már nem voltam biztos benne, hogy nem lesz következő.  Az ágyban forgolódva eszembe jutott a krakkói nyári egyetemen megismert koszovói albán Memli. Visszagondoltam a beszélgetésünkre, mikor a háborús élményeiről mesélt. Egyszercsak az éjszaka közepén megszólalt a riadó és pár órán belül el kellett hagyniuk a Prsihtinát. Idejük sem volt rendesen összepakolni. Majd 4 hónapot töltöttek menekülttáborban Albániában, ahol kb. 100 voltak egy nagy szivacsokkal telezsúfolt sátorban. Természetesen a két helyzetet össze sem lehet hasonlítani, de azért engem mégis gondolkodásra késztetett. Van akinek a sziréna hangja jó bulinak tűnik, másoknak meg összerándul a gyomruk már csak a gondolattól is. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire ne vagyunk egyformák. Összetéve a kis puzzle darabokat, újra meg kellett állapítanom, mennyire szerencsés helyre születtem és mennyire vigyázott rám a családom!

San Francisco nevezetességeit fokozatosan igyekszem felfedezni kihasználva az ingyenes múzeum órákat. Péntek reggelenként 9-10 óra közt nem kell belépőt fizetni a Golden Gate PArkban található Japán Tea kertbe, így megvolt a nemzetközi politika előtti hétvége közeli programom.

A kertet még a 19. században kezdték el építeni és Peal Harbor környékét leszámítva zavartalanul működik. Látszik a mérnöki munka és ponotsság az energiát sugárzó kerten. Teljesen megnyugvásra talál az ember kora reggel, mikor a turisták hada még nem lepi el az apró ékszerdobozt. Zöldellő bonszájok, csergedező patakok és apró buddhista szentélyek váltogatták egymást a kacskaringós út mentén. Egy nagy Buddha szobor alkotja a kert központját, melyet még több száz évvel ezelőtt importáltak Amerikába. A közelében pedig két pagoda található, mely sajnos nem nyilvános a nagyközönség előtt.

Az ajándékboltban megnyugtató Feng Shui zene szólt és mindenféle japán dolgot lehetett kapni a papucstól kezdve a teás készleteken át a szamuráj kardig (gyereknek való). Egy idősebb házaspár üzemeltette a boltot és nagyon kis kedvesen karattyoltak japánul. Ahogy a polcsorok közt bólásztam, teljesen otthon éreztem magam, attól függetlenül, hogy fogalmam sem volt miről beszéltek. De már maga a tény, hogy nagyszülők módjára aranyosan veszekedtek és etették a be-betérő mókust, az otthon érzését keltette bennem. Jó kérdés miért, mikor Mamiék nem szoktak mókust etetni és japánul beszélni. :)

Időközben a kis büfé is kinyitott, így helyet foglaltam a gyönyörű kertre való kilátást biztosító kis sarokban. A belépő árát finom és tiszta japán zöld teára és kis rizs krékerekre költöttem. Míg a forró, szüretlen markáns ízű teámat kortyolgattam idő közben lélekben felészültem a napra és teljesen kiegyensúlyoztnak éreztem magam a sok tennivaló ellenére is. Hiába, tudnak valamit ezek az ázsiaiak. Érdekes, hogy korábban soha nem vonzódtam ehhez a kultúrához, az utóbbi években viszont a jógába teljesen beleszerettem apró kis meditációkkal. Igenis fontos egy kicsit meg-megállni rohanó világunkba, mert sokkal több erőt és enregiát tudunk ezekből a pillanatokból gyűjteni, mintha csak fejjel mennénk a falnak. Persze, ez ember függő, hogy kinek mi számít rövod megállásnak és feltöltődésnek. Van aki számítógépes vagy egyéb játékkal kapcsol ki, van aki futással vagy épp a box zsákkal. Én egyre inkább érdeklődőm az efféle nyugodt, külvilág zajától mentes pillanatok iránt, mikor el tudok kicsit mélázni az élet nagy kérdésein és önmagam rendszerezésére is lehetőségem nyílik.

A nagyon ázsia kezdetű péntekem hasonló mód folytatódott. A pipere dolgaim és vitaminjaim igencsak kezdtek fogyatkozni, így a két órám közti időszakot nem a könvtárban töltöttem, hanem elmentem a Walgreens-be (helyi Dm, Rossman) feltölteni tartalékaimat. Mivel sietnem kellett, így busszal mentem. Este kinéztem, hol van a legközelebbi Walgreens, de természetsen a 38-as express nem állt meg itt, így tovább kellett mennem. Nem estem kétségbe, mert a kicsit távolabbi boltot amúgy is jobban szeretem. Viszont a megál 2 saroknyira tett le a második bolttól, így kicsit sétálnom kellett. Na de, semmi sem történik ok nélkül és mindennek megvan a magyarázata, még akkor is, ha nem találjuk meg (rögtön). A busz megállóban egy orosz pékség volt, amit már korábban kinéztem magamnak. Több volt a cirill betű a kiraktban, mint az angol, így gondoltam, rossz hely nem lehet -elvégre az orosz konyha csak nem áll olyan messze a magyartól, illetve a közép-kelet-európaitól. Sejtésem beigazolódott, mikor a boltban megpillantottam a különböző méretű fonott kalácsokat (hala). Otthoni jellegű süteményekkel  és pékáruval volt tele a pult. Annyira megörültem, hogy a kalácson kívül muszáj volt kipróbálnom a sajtos peroshka-t. A kelt tésztája az otthoni lángosra és fánkra emlékeztetett, a közepében pedig olvasztott sajt volt. Annyira finom volt, hogy ne tudtam állva enni, így leültem a buszmegállóba és behunyt szemmel falatoztam. Az, hogy mit gondoltak másik, teljes mértékben nem érdekelt, mert itt semmi sem feltűnő. Ennek a helyi jellegzetességnek azért sok jó vonása van. :)

Az orosz péksgben még elgondolkoztam, hogy miért kínai a pultos lány. Azért, mert az Inner Richmondban minden második ember kínai, orosz tulaj lévén, én mindenképp olyan eladt alkalmaznék, aki beszél oroszul. Na igen, újabb bizonyíték, hogy mindig nézzünk a feszín alá. Az utánam soron következő nő oroszul rendelt és a "kínai" kislány oroszul válaszolva szolgálta ki. Biztos valamely tagköztársaságból való volt.

Óra után találkoztam Ling-el (kínai padtársa Public Speaking-en) és nagyon hamar komoly kis beszélgetésbe kezdtünk. Amerikaival még nem sikerült a "Hello, how are you"-ból ennyit kihozni. A cafeteriában eltöltöttünk két órát, saját készítésű térképen magyarázva, hogy ki honnan jött. Ő dél-kínai, így az anyanyelve a kantoni kínai, de mindenkinek kötelező megtanulnia a mandarin kínait, ami az egyszerűsített és a hivatalos kínai. Egyébként a nyelvnek van vagy 100 különböző dialektusa és írási metódusa. Mondta, hogy ő egy kis városból jött, Nanningból. Ez a kantoni provincia fővárosa és csak 3 millióan laknak itt. Teljesen meglepődött, hogy Magyarországon összesen vagyunk 10 millióan és a fővárosban 2 millióan. Annyira más dimenzóban gondolkoznak, hogy azt elmondani nem tudom. Nem tudta megérteni, hogy hogy nem voltam még Rómában, mikor az csak kb. 1800 km-re van Budapesttől. Nagyjából olyan messze, mint Nanning Pekingtől. Meglepő módon neki is va testvére, mert a kínai népességi politika csak a kínaiakra vonatkozik, az ő édesapja viszont Malájziába született (de kínai), így neki lehet több mint egy gyermeke. Meséltem én is neki kicsit Magyarországról, me Európáról úgy általában. A "jövenddő mondó, színes ruhás" cigányokra nagyon kíváncsi volt, mert még csak rajzfilmekben halllott róluk. A beszélgetés közepén megkérdezte, van-e kedvem vele elmenni egy nemzetközi  maláj vacsorára. Mondta, hogy nem tart sokáig, legkésőbb 9-10 körül vége, mert utána lesz még egy beszélgetés. Végülis, gondoltam ez még belefér a másnapi korai horgász felkelésbe. :)

Hogy az ázsiai kultúrából kicsit kiszakadjunk, útbaejtettünk még egy Starbucks kávézót. Továbbra is tartom, hogy jobban szeretem a hagyományos otthoni, klasszikus kávézókat (mint a Prága), de az iskolai kávé után (amihez tényleg csa végszükség esetén folyamodok) a caffe latte igazi megváltás volt. :)

A nemzetközi ház közel van az egyetemhez és majdnem mindenpénteken tartanak egy kis összejövetelt. Meg sem lepődtem, hogy én voltam az egyedüli európai a sok kínai, maláj, tháj, japán és indiai között. Persze ez azt is jelentette, hogy én voltam a helyi nevezetesség, akinek rengeteget kellett mesélnie. Ezt mondjuk egyáltalán nem bántam. :) A vacsora nagyon finom volt: rizs, padlizsán köret, bab köret, curry szósz, cssirke, tofu és hal. Egyre inkább szeretem az ázsiai konyhát. Az otthoni kínai gyorsétkezdk kicsit eltorzított váltzatuk az ázsiai konyhának, mely alapvetően tele van zöldsggel és nagyon egészséges, ha szívvel-lélekkel van elkészítve. Ez minden bizonnyal így volt. Bár az továbbra is furcsa, hogy kést nem használnak és a csirkecombot villával és kanállal ették. Én egyedül egy villávl próbálkoztam. :)

A vacsora után lementünk a nagy társalgóba és volt egy kis beszélgetés a közeli osztriga farmról, ahol az egyik srác volt és most a nemzetközi ház tervez egy hasonló vizitet. A házat leginkább az amerikai fiilme beli "görög házakhoz" tudnám hasonlítani csak kevesebb hányós kimenetlű bulival. Mindez egyházi keretek közt fut ugyanis és hamarosan két részre is osztódtunk: egy Biblia körre és egy  is csoportos beszélgető csoportra a személyes hitről. Az utóbbiban maradtam és hamar átfordult a beszélgetés az euróapai és ázsiai kulturális dolgokra. Érdekes, hogy mennyi keresztény kínai van. :) Egy kínai tradícionális szokás pedig, hogy pénzt égetnek el a halott részére, hogy ne szenvedjen a túlvilágon hiányt. Mostanában pedig iPhone-t hajtogatnak újságpapírból és azt is elégetik, hogy tudjanak kommunikálni. Hihetetlen, hogy keveredik a technika a hagyománnyal.

Mindenki különböző volt a csoportban, mindenki más valamiben hitt. Ling például a tapasztalatokban és nem érdekli mi van halál után. Ezen a juddhista apán fiú teljesen kiakadt, hogy az igenis fontos. Bár karácsonykor ő pedig keresztények vallja magát. :) Általánosságban az ázsiaiak nagyon család közppontúak és az időseknek fontos szerepük van. Meséltek arról, mekkor a migráció Ázsián belül. Rengeteg kínai kötlözik Malajziába, ahol az általános iskolában kínaiul tanulnak, középiskolában malájul, egyetemen pedig angolul. Nem véletlenül olyan versenyképesek, hiszen annyian vannak, hogy többszörösen többet kell felmutatniuk mint egy átlag európainak, ha hasonló eredményeket szeretnének elérni. Megtanultam 10ig számolni kínaiul az ujjaiamnon, mivel más rendszerben teszik ide-oda az ujjaikat a számolásnál. :) Nagyon érdekes este volt, rengeteget tanultam és sok j dolgot tapasztaltam például az ázsiai desszerteket illetően is.

A beszélgetés után felmentünk és elfogyasztottuk a kápióka desszertet vörös babbal és kókusz tejjel. Már akkor meglepődtem mikor mondták, hogy 'Red Bean' lesz a desszert, de azért tisztességgel végigettem. Összekevertük a kókuszkrémes tejjel, így teljesen olyan állaga volt, mint a kakós tejbegríznek, csak nem volt édes. :) Megkóstoltuk Lingel a korei tea süteményt is, mely utób kiderült babos keksz volt. :) Hát igen, mi máshoz vagyunk szokva,  de ez nem jelenti azt, hogy minden más rossz. Egyszerűen csak más, de ugyanúgy megvan a szépsége.

Az est végeztével a ház vezetői pedig mindenkit kocsival haza vittek, így kényelmesen, biztonságban értem haza.

Csütörtökön tartottam az első igazi nagy előadásomat a US Foreign Policy órán. Furcsa, hogy a legtöbb készülést igénylő prezentációm nem is a Public Speaking órára kellett. Minden órán fontos ugyanis az órán való aktív részvétel, de az indiai származsú tanár plusz kiselőadásokat is elvár. Ja, kiselőadás 30 percben... A héten a terrorizmus volt a téma, hogy változott meg az amerikai külpolitika 9/11 hatására. Nagyon érdekes, mert nem egy szerző könyvéből tanuljuk mindezt, hanem csomó cikket kell olvassunk különböző professzoroktól és gyakorlati emberektől. Én 2 cikket kaptam, amit fel kellett dolgoznom és bemutatnom az osztálynak, úgy hogy közben vitára ösztönzöm őket. Elég komplex feladat, vége a 'felolvasom és gyorsan túl vagyok rajta' koncepciónak.

Csináltam Power Point prezentációt, ami nem csak nekem volt nagy segítség, de ők is jobban tudták követni az előadás menetét. Az órát én nyitottam a dekriminalizációs terrorista megoldásokkal, valamint a megegyezés lehetőségeivel. Érdekes, megosztó témákat kaptam és a többieknek is sok hozzászólása volt. Nem kellett külön diákokra mutogatni (pedig a tanr felhatalmazott rá), hogy mi a véleményük, mert mindig volt kéz a magasban. Összeségében fél órát beszéltem, ill. fezettem a diskurzust a feltett kérdésekre. Miután vége lett, még egy 20 percet kint álltam, míg Tara (csoporttársam) is előadta az ő cikkét. Ő lényegesen kevesebb energiát fektetett a munkába, de azért ő is ügyesen megoldotta a feladatot. A szünetben megdicsért a tanár, hogy nagyon jó volt az előadás és látszik a jogászi logika a kérdéseimen. Pár visszajelzést kaptam a diákoktól is, hogy jó volt. Örülök, hogy nekik így jött le és a külvilág nem is vette észre mennyire izgultam.

Nagyon rendes Prof. Sharma (tanár), mondta, hogy mivel később csatlakoztam az órához, ezért kapok egy kis haladékot az esszével. Kellemes meglepetés volt számára mikor megemlítettem, hogy már kész, csak mielőtt beadom, szeretném ha vetne rá egy pillantást. Szóval jövő hétre átnézzük még Chelsea-vel (folyosó felügyelő) a nyelvtant  és a stilisztikt és akkor kész. Bár nagyon örültem neki, hogy tetszett neki a 10 oldalas dolgozatom. Ez egy otthoni évfolyamdolgozat, itt meg a rövid esszé kategóriába tartozik...

A mai (szerdai) nap rendhagyó módon kezdődött. Nem a Koretben tartottuk a golf órát, hanem a közeli Presido gyakorló golfpályáján (milyen jó, hogy vasárnap már felmértem a terepet). Még hétfőn megkérdezte a tanár, hogy kinek van kocsija. Meglepő módon (bár itt valószínűleg ez a természetes), a diákok több mint fele fenntartja az autóját San Francisco-ban. Gyorsan le is beszéltem az egyik sráccal, hogy vigyen el, ha már úgyis a sulinál szokott parkolni. Azért sráccal, mert összesen 2 lány van rajtam kívül és nekik nincs kocsijuk.

Chris egyébként egész jól beleillik az átlag amerikairól kialakított képbe. Folyamatos sportos szerkó, baseball sapka, enyhe borosta, nagy szipogások és hű baseball játékos lévén megszámlálhatatlan köpéssorozatok (kivéve, ha zárt helyen van óránk). Ezek után meglepő volt a tűzpiros tuningolt sport Mustang a parkolóban. Természetesen automata és iszonyatos hangja van, mikor beindítot a motort. A tipikus amerikai jólét megtestesített példája. 16 évesen jogsi megszerzése, majd egyetemi évek kezdetén új kocsi a német gyökerekkel rendelkező családtól a legújabb típusú iPhone mellé. Kis panaszkodást a kocsiban, hogy milyen nehéz az élet Kaliforniában a látszatnak köszönhetően kissé nehéz volt elhinni. Persze otthon is akad hasonló példa, de az otthon sem az én világom. Jó belelátni kicsit mások életébe, de ha meg is tudnék otthon egy Mustangot fizetni (aráyaiban itt persze olcsóbb), valószínűleg tobb álmatlan éjszakát okozna, hogy mi történt vele, mint tényleges örömet a motor zúgása és a lóerők hada, amit a magyar autópályákon képtelenség kihasználni. Szerencsére itt sem kaptam teljes bemutatót a reggeli csúcsforgalomban.

Ugyan vasárnap már szemrevételeztem a helyet, de a bejáratnál nem merészkedtem tovább. Először labdát kellett szereznünk.  Hát igen, a teniszben jól ismert labda szedegető módszer ebben az esetben közel sem lett volna vicces. Egy nagy automata adja ki az igazi golf labdákat. Egy közepes méretű kosarat 10 dollárért már meg lehet tölteni és megvan a napi gyakorló penzum. Két felé osztottuk a labdákat és az elkerített gyakorló rész felé mentünk. Vicces, hogy az 50-60 év körüli üzletemberek reggel fél 9 környékén nagyban gyakoroltak, a puccosabbnál puccosabb golfütő tartójuk pedig gondosan fel volt állítva, hogy könnyen tudják cserélgetni az ütőket.

Szépen felsorakoztunk mi is. Többségünknek ez volt az első alkalom, hogy igazi golf labdát ütöttünk. És hogy milyen? Tetszetős! :) Bár most érzem, hogy a kesztyű azért valóban elkél, mert az ütő igen feltörte a kezemet. Mi is váltogattuk az ütőket. KÜlön böző számú fa és fém ütőket (minnél kisebb szám jelzi az ütőt, annál kisebb távolságra repül a labda). Nagyon meglepődtem magamon, mert a műanyag lyukacsos labdás gyakorlás során egy jó agy hullahop karikába nem tudtam betalálni és össze-vissza kacsázott a labda. Most viszont szép ívben repül az estek nagy részében egyenesen. Megkaptuk video analíziskor írt kis jegyzeteinket, hogy mire figyeljünk úgy érzem, lassan, de biztosan fejlődöm. :)

Egész jól sikerült a reggeli páros prezentációm. Maga a téma unalmas volt (legalábbis én nem nagyon rajongok nyelvtani jellegű dolgokról előadást tartani), de jól megoldottuk az Amerikában született venezuellai sráccal a feladatot. Nem volt időnk személyesen megbeszélni a részleteket, így mindkettőnk otthon dolgozott és elektronikus úton tanácsokoztunk. Az előadásnál pedig úgy tűnt, mintha ezt olyan sokszor gyakoroltuk volna.

Érdekes, hogy mire képes a rendszeresség. Heti kétszer két és fél óraát tart ez a tanóra és majdnem minden héten kell prezentálnunk vagy beszédet tartanunk, vagy viccet mesélnünk. Ezek nem tartanak tovább 5-10 percnél (a vicc még kevesebb is), de ahhoz épp elég, hogy hozzászokjunk a közönséghez. Más ez, mint az otthoni órarai felelt. Emlékszem, hogy egyes tárgyakból nagyon szerettem felelni (humán tárgyak), de így visszaemlékezve ezek inkább a tanár irányába szóló feleletek voltak. Nem az osztálynak kellett beszélni, hanem sokkal inkább egy tanár-diák magán beszélgetésre hasonlított a dolog, ahol a felkészült diákok fel tudták venni a fonalat, a többiek pedig lapítottak, hogy nem ők állnak kint a táblánál. Apropó, a gimis kémia-biológiai tanárom is itt van SF-ban egészen júniusig. Ha minden igaz, nemsoká találkozunk. Milyen kicsi a világ... Szóval azt akartam mondani, hogy az állandó tényleges osztály elő kiállásból nagyon sokat tanul az emeber. Ezen az órán nem is annyira a tartalom a lényeg, hanem sokkal inkább az előadás mód. Persze ez nem jelenti azt, hogy a csütörtöki fél órás (ilyen hosszút nem hiszem, hogy valaha is tartottam volna hivatalos keretek közt) amerikai külpolitikás előadásomtól nem félek. A téma a terrorizmus, szóval kíváncsi vagyok a hozzászólásokra.

A nagy melegben nem volt kedvem otthon ülni, így sikeresen kombináltam a napozást az olvasással a USF zöld részén (ebből egész sok van). Nem kell aggódni, ez a délutni órára  esett, a biztonság napozási időszakra, így másnap már szép barnán és újra teljesen egészségesn tündököltem. :)

Az idő egyre csak javul, már 30 fok felett járunk, ami San Francisco-ban igen szokatlan. Az emberek már fulldokolnak és menekülnek az árnyékba. Én nagyon élvezem ezt a jó kis nyári meleget mert tudom, hogy nem fog sokáig tartani.

A nap fő eseményét azonban mégis az első midterm test-je adta. Jó európai diák lévén előkészíttem két tollat és egy papírzsebkendő és minden más elpakoltam az egy személyes kis szék/padról. Na ekkor ért az első meglepetés. Tesztírás kizárólag ceruzával. Gyors és kétségbeesett keresés után a táskám egy eldugott zsebében találtam hagyományos ceruzát.Egyedül azért volt nálam, mert olyan drágák a könyvek, hogy még én is sajnálok rikító szövegkiemelőt használni. Mint kiderült, azért ceruza és nem toll, mert a LED lámpa egyedül a graffitot ismeri fel. 60 darab karikázgatós multiple choice testet kaptunk. Akármilyen hihetetlen, nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik az öt lehetőség közül az egy helyes megoldst kiválasztani.  Képzeljétek el, ha a polgár jog beugró teszt eredménye lenne a szemeszter végi jegyünk.Hát azt hiszem, sokan nem örülnénk neki. Ami vicces, hogy itt nem tudod a tanárt hibáztatni, mert eljavította a dolgozatot, hiszen a gép végzi a javítást. Kaptunk egy kis átvezető lapot, amin be kellett satírozni a 60 helyes választ. Egész jó dolguk van a tanároknak. :) Ja, és nem csak a választ kellett satírozni, de a nevünket is. Egy mátrix dobozban fel volt sorolva az abc és úgy kellett kiválogatni a betűket. :) Tudom, hogy most már az otthon nyelvvizsgákon is kezdenek átterni erre a modern megoldásra, de az én időmben 2 évvel ezelőtt legalábbis) ilyen még nem volt.

Eredmény majd pénteken. Kíváncsi vagyok. A jó dolog az itteni oktatásban, hogy tényleg nem egy vizsga eredményen múlik az osztályzatunk. Mint a középiskolában, itt is minden évközbeni teljesítményünket átlagolja a tanár. Ez a vizsga például 10%-ban számít bele az évvégi jegybe. Lesz még három ilyen midterm és egy nagy final exam. Ezen kívül van egy group project, órai részvétel és aktivitás, illetve hírnapló vezetése. A lengyel tanárnak továbbra sem szűnt meg az a jó tulajdonsága, hogy minden órán beszéltessen. Ha Európa a téma, akkor egyértelmű, de mostanában akkor is felszólít, ha a többiek megakadnak a magyarázatban. Ezek persze derült égből Pollyként jönnek, de azért mindig feltalálom magam.

Pár szóban még helyi caffeteriáról. Azt leszámítva, hogy csúcsidőben mindig rengetegen vannak, nagy előnye, hogy majdnem mindenféle konyhaművészet képviselteti magát a hamburgertől kezdve a pasta-n és a salátán keresztül a sushiig és mexikói konyháig. Ma délután rá vettem magam, hogy az egyik leghosszzab sorba álljak be. Igaz a mondás, jó munkához idő kell. Az ázsiai chef a helyben készített crépes-be azt tesz bele, amit szeretnék, majd összehajtogatja (ekkor úgy néz ki, mint egy nagy burritos, vagy szendvics), kicsit melegíti, hogy a sajt tuti módon elolvadjon és voilá, frissen tálalja. A tálalás persze papírdobozban történik, de ez már részletkérdés. A pocim újra gyönyört élt át az ízek kavalkádjában. Összességében megérte várni az ebédre, mégha a negyed óra elfogyasztás nem állt arányban a fél óra elkészítéssel. Bár azt hiszem, a magyar ételeknél ez az arány lényegesen rosszabb. A különbség csupán annyi, hogy az ebédszünetemben nem ugrom be egy jó kis disznótorosra, hogy egyik egy kis véres hurkát. :)

Mivel szombat este már kezdtem érezni a jótékony hatását a hangomra nézve (nem kell izgulni, otthon ez még véletlenül sem fog előfordulni :P), de még mindig nem volt 100%, ezért nem vágytam vasárnap nagy társaságra. A múzeumot is végig suttogtam a lányokkal. :) Lényeg ami lényeg, hogy még szombat este kinéztem az interneten egy közeli kis amerikai reggelizős-bédelős  helyet. Továbbra is áldom a technikát (bár néha olyasmi érzésem támad, hogy kezd elsuhanni mellettem), hogy néhány pötyögés mennyi mindentől megkímél minket. Nem csak, hogy a temérdek lehetőség közül kiválasztottam a helyet, de még a kommenteket is végigolvastam, ki mit evett, hogy ízlett nekik és nagyjából milyen árakra lehet számítani. Lefekvéskor már majdnam éreztem a másnapi omlett ízét a számban, amit elképzeltem.

A filmeken úgy megtetszettek az útmenti bacon-os, tojásos reggelizdék a magas bárszékekkel forró illatos kávékkal és palacsintával, hogy könnyen jött az elhatározás, ezt nekem is ki kell próbálni. Akárhogyis, az 'Eats' nem éppen a nagy tágas, autópálya menti reggelző helyet testesítette meg a műbőr ülésekkel, de az ablakkal szemközti bár szerű megoldás kárpótolt. Még mielőtt beléptem volna a service már fogadott, hogy hány személy lesz. Egyáltalán nem lepődött meg, mikor mondtam hogy csak egy. Otthon egyedül  maximum kávézni jár az ember, vagy gyorsétkezdébe, illetve kifőzdébe. Itt a reggelitől kezdve a vacsorig mindnen belefér a palettába. Természetesen nem én voltam az egyedüli nő az 'Eats'-ben (azért örülök, hogy otthon vár a kis páron és nem kell egyedül mennem). Mikor leültem, ismerős étlap fogadott. A rend kedvéért végignéztem, de maradta a lazacos omlett mellett. Külön díjazást érdemel a hely kávéja: kis csészés espresso, igazi hígításmentes kávéízzel. Csak mint otthon. :)

Amíg vártam a reggelimre, elméláztam a családias hangulatú hely belső  design-ján. Kerek asztalok, csacsgó emberek, nagy kávés csuprok, virágok. Tetszetős volt, egészen megszerettem. Minden bizonnyal az ablakon beömlő napsütés sokat nyomott a latba. Na és a reggeli, még finomabb volt, mint elképzeltem. Egész mosolyra húzódott a szám. A nap kezdetén (olyan 11-12 óra közt, a levelezések és skyp hívások elintézése után) már kitűnő volt a hangulatom és a sok tanulnivaló ellenére alig vártam, hogy nekivágjak egy új, eddig ismeretlen városrésznek. Nem volt kedvem buszozni, így a közeli Presidiora esett a választás.

Korábban már a Golden Gate Parkba is teljesen beleszerettem (valahogy mindig a Városliget analógiáját jelenti számomra, ezért lehetetlen nem szeretni), de a Presido... Hát igen, szerencsések (és gazdagok) azok az emberek, akik ezen a rekreációs parkban laknak. Pár órás sétám alkalmval csak egy részét sikerült bejárnom. Itt is van golf pálya, akár kezdőknek is. Milyen vicces, hogy szerdán reggel pont ide jövünk gyakorlni a szokásos egyetemi focipálya helyett. :) Több jelzett és kiépített túra útvonal létezik, melyen keresztül végigjárhatjuk a fontosabb kilátópontokat. A leggyönyörűbb az Inspiration Point volt, mely minden kétséget kizáróan nagyon inspiráló. A golfpálya magasságából lettem figyelmes, hogy a messzi távolban a lábunk előtt hever az óceán. De álmomban sem gondoltam volna, hogy vitorlások hada fogad az öbölben és a jellegzetese Alcatraz. Festménybeillő volt, amint egyben előttem volt a sziklával körül ölelt öböl a káprázó napsütésben.

Rövid kis túrám alkalmával csupán a Presidio déli részét sikerült bejárnom. Itt lényegében mindig észak-délben adja meg mindenki az irányt, de azt nem tudom, hogy ennek oka a történelmi háborúban rejlik-e. Jó nagyot sétáltam az eukaliptuszok és fenyők közt mire újra megpillantottam az óceánt. Igen ám, de immár nem határolta kis öböl. Tudtam, hogy a legközlebbi szemközti pont Ázsia. Persze a hegytetőről (nem kell félni, nem sziklát mászni mentem) még le kellett valahogy jutnom a parthoz. Ehhez igénybe kellett vennem némi kerülőutat (de mivel nem volt meghatározott célom, melyik úton megyek, így nem is tévedtem el), de megoldottam a helyzetet. Kis ösvény vezetet a sziklás parthoz, ahol egy újabb (immár nem hivatalos) kilátópont volt. Mögöttem a Golden Gate parkkal.  Hurrá, megvan a tökéletes tipikus San Francisco-i képem. :) Felmértem esélyeimet, merre tovább. Szívem szerint a Golden felé vettem volna az irányt, de az nagyon nagy kitérő lett volna és otthon már várt a nemzetközi politika könyvem. Pontosabban a táskámban volt, bár mint utóbb kiderült, csak megnyugtatásként dobtam még reggel be. Ígyhát a Baker Beach felé vettem az irányt. Igen, egy újabb tengerparti plázs. Van belőle elég, de gyönyörű szépek.

A Baker Beachről azt kell tudni, hogy sokkal rövidebb és keskenyebb a kiülős része, mint például a Golden Gate Park végén található Ocean's Beach-nek, viszont a hídra való kilátás egész különlegessé teszi a panorámát. Rövidebb utvonalom mentem és szandálomat levetve (persze okos kislány voltam reggel mikor ezt választottam a nagy melegben) már a homokos lépcsőkön sétáltam lefelé. A nagy mosolygás és felszabadultság közepedte azon gondolkoztom, mit olvastam, hallottam még korábban a Bakerről. Amint leértem a partra, persze beugrott. Ez San Francisco nudista strandja... Na jó, ez csak egy rövid szakaszra érvényes, de látványnak több volt, mint amire fel voltam készülve. Gondolom rossz időben hasonló problémájuk nincs az ide érkező látogatóknak és turistáknak. Maga a plázs egybként nagyon kis családos volt. A szokásos kutyasétáltatás, sárkány eregetés, nagy hűtőtáskás spájzolások, homokozás és társaik. Egy kicsit én is megpihentem és néztem a körülöttem lévő napfürdőzőket (ez már nem a nudista rész volt!).

Délután 3-ra értem haza és rövid felfrissülés után (kötelező napi híradó megnézése) neki is fogtam az éjszakába nyúló tanulásnak.

Eli (az olasz barátnőm) már hetekkel ezelőtt elküldte a linket, amin keresztül ingyen jegyet tudunk foglalni egy tetszés szerinti múzeumba a Múzeumok Napja alkalmából. On-line le is foglaltuk helyünket a Természettudományi Múzeumba. Korábbi sétáim alkalmával már kigyönyörködtem magam a Golden Gate Park múzeum együttesén (De Young múzeum épp szemben van vele), illetve 30$-os jegyárán, de most végre sikerült belülről is felfedezni. Az épület csodálatos és számos építészeti remek megoldást tartalmaz. Mondhatni ez jobban lenyűgözött, mint maga a tartalom. Bár elképzelhető, erősen rányomta a bélyegét hangulatunkra, hogy nagyjából ugyanannyi időt töltöttünk bent, mint a sorban. Az Aquarium tetszett a legjobban (a Planetárium részébe sajnos nem jutottunk be). Részt vettünk kígyó bemutatón és túléltük a gyerekek rohamát és sikoltozását is.

A múzeum óta pihenés és tanulás a program. Legkésőbb csütörtökre vissza kell szereznem a hangom, így most napi több liter teával dolgozom a témán. :)

Mindezek ellenére a nap fénypontját mégis egy telefonhívás jelentette. (Igen, már kezd visszajönni a hangom). Sokszor milyen kevés elég ahhoz, hogy feltöltődjünk pozitív energiával. Akármennyire vagyok lefoglalva a San Francisco-i élettel, azért hiányoznak az otthoni nagy családos találkozások és ebédek. Nos, pontosan ezt az űrt töltötte be Apa volt osztálytársának, Mártinak a hívása. Kiderült, hogy San Francisco-tól csupán 40 km-re lakik és nagyon várja, hogy meglátogassam. Én is!

Most, ahogy visszaemlékszem a hollandiai időszakra, ott is olyan jól esett az eindhoveni és a bonni magyar rokonok meglátogatása. Valahogy teljessé tette a képet, hogyan működik nem csak a külföldi diákélet, de a családi hétköznapok világa is.

Miután az egyik órán, hang hiányában a házimat Ling, a kínai padtársam olvasta fel, szép reményekkel indultam neki a kora délután megrendezésre kerülő International Fair-nek. Az egyetemen igen aktív élet működik. Korábban diák klubbokat, illetve non profit szervezeteket bemutató rendezvényre került sor, ma viszont a nemzetközi diákcsere programok kerültek előtérbe. Julcsival büszkén képviseltük a Pázmány asztalát és Linda (elmúlt szemeszterben tanult Budapesten, Californiában született magyar) is csatlakozott hozzánk. Ő nagy lelkesedéssel magyarázta a saját élményei alapján, miért jöjjenek Budapestre tanulni.

Én egy lánnyal suttogtam, aki azt mondta, hogy magyar és nagyon szeretne következő évben jönni Budapestre. Én kis naív, gyorsan magyarra is váltottam, de meglepően fogadott az angol válasz, hogy ő nem beszél magyarul, csak ért egy kicsit. Tudom, hogy erről már írtam korábban, de számomra akkor is olyan hihetetlen, hogyan mondhatod magad magyarnak, ha nem beszéled a nyelvet. Ha ez a genetikára vonatkozik, akkor pedig hogyan lehetséges az, hogy a szülők nem magyarul beszélnek otthon?

Lindával korábban már volt ezzel kapcsolatos beszélgetésünk (legutóbb pont ezen a héten). Neki a szülei itt ismerték meg egymást, a gyerekek már itt születtek, de mégis mind beszél magyarul. Ugyanakkor személyes tapasztalat alapján mutatta be a másik oldalt, hogy egy nagynénje és magyar férje nem beszéltek magyarul a gyerekekhez, így a családi talákozások igazi mixként zajlnak. Annyira érdekes Lindától hallani ezeket a dolgokat, hogyan tanult meg a cserkészeknél magyarul  írni és olvasni és neki ez mennyire fontos. Ha valaki megkérdezi tőle, hogy ő minek tartja magát, akkor azt mondja: 100% magyar, elvégre az is. És a nyelvet is beszéli, mitöbb a férje nemzetiségétől függetlenül szeretné a gyerekét is megtanítani. Elmesélte azt is, hogy amikor iskolába ment nem beszélt angolul és a szülőknek azt tanácsolta a tanítónéni, hogy jobb lenne, ha otthon angoul beszélnének a gyerekkel. Milyen jó, hogy nem tették!

Nem meglepő, hogy az amerikaiak nagy része 'identity crisis'-ban szenved. Valóban nagy válságba kerül az identitás, hogy megkülönböztetséként azt mondja valaki: 'Hé, én magyar vagyok', ugyanakkor nem tud magyarul kapcsolatot kialakítani a csoport többi tagjával. Olyan természetes volt ez a mi régiónkban is,  hogy Közép-Európában keveredtek a népek, de azért mégiscsak a nyelv és a kultúra volt az összetartó kapocs. Ahogy otthon sokan tartják magukat negyed, nyolcad, stb. németnek/szerbnek/olasznak/örménynek/zsidónak, itt is sok emberben csörgedezik ugyanilyen arányban a magyar vér. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az egyén is német/szerb, vagy éppen magyar. Sárközy sem tartja magát magyarnak és én sem vagyok német.

Nagyon érdekes dolgok mindezek, és sokszor kétségbeejt mennyire fogyatkozunk. Mióta itt vagyok, minden nap megnézem az otthoni híradót és nagyon lehangolt, mikor pár héttel ezelőtt kijött az új felmérés, mely szerint hivatalosan is 10 millió alá esett a számunk. Hogy mit lehet tenni ez ellen, azt nem az én tisztem eldönteni. Annyi viszont biztos, hogy nagyon sok fiatal számára továbbra is kényelmes életet ígérnek a nyugati államok. Én is elgondolkoztam az esélyeimen a jövőt illetően. Ez egyik lehetőség: diplomázást követően három évig minimálbér környékén keresni, a reménnyel, hogy a szakvizsgát követően ez majd megugrik. A másik pedig a külföldi karrier építése magasabb fizetéssel, mely természetesen magasabb életszínvonalat is biztosít a kezdetektől fogva. Nyilván az utóbbi kecsegtetően hangzik, de akkor bejön a képbe ezernyi olyan faktor, amiért ezt mégsem tudom kijelenteni. A változás egész egyszerűen azoknak való, akik önmagukban éreznek mindehhez erőt (én egyelőre ezt nem érzem), hogy véghezvigyék, vagy pedig olyan pároknak, akik együtt tervezik mindezt... Az én párom viszont hisz abban, hogy önmagunk megvalósítása és céljaink elérése otthon is lehetséges, ezért felesleges külföldre menni. Örülök, hogy bennem is táplálja ezt a reményt, mely minden egyes külföldi utam alkalmával bumerángként repít haza. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy ennek a bumerángnak olykor-olykor mozognia kell, hogy értékelni tudja szerencsés otthoni helyzetét.

Az egyetem melletti kórházban korábban már jártam, hogy megkapjam a mumpsz, rubeola és himlő elleni oltás második adagját. Továbbra is rejtély, hogy Európában miért csak egyet adnak, ami immunissá tesz minket az alábbi betegségek ellen. Akárhogy is, a folytonos papírmunka már akkor kikészített és reméltem, hogy nem kell visszamennem újra. A négy hónapra fizetett biztosítás összege egyébként kb. 600 $, de ha komoly probléma történik velünk, a kórházi költségek felét így is nekünk kell fizetnünk...

Utóbbira szerencsére nem került sor, de miután hangom egyre inkább elhalványulóban volt a hét folyamán, úgy éreztem, ideje, hogy lásson egy doktor is. A 'lásson' mindenképp egy találó szó, hiszen sok mindent nem csinált... 

A megérkezéskor már tudtam, hogy melyik mappához kell nyúljak és mit kell újra kitöltenem. Kedves dolog, hogy megkérik, percre pontosan tüntesd fel az érkezésed idejét. Az viszont jó kérdés, ezzel mit csinálnak pontosan, mert empírikus tapasztalatok alapján a fogadás rendjét nem gyorsította fel.

Most már kezd nekem is ijesztővé válni, hogy folyton filmekkel és sorozatokkal  példálózom, de tényeg úgy éreztem magam, mint a 'Vészhelyzet' egy átlagos részében (a lőtt sérülteket és mentős eseteket leszámítva). Angol szót magam körül nem hallottam. A mellettem lévők kínaiul beszéltek, szemben pedig spanyolul skyp-olt az egyik srác. Utóbbinak az amerikai barátnője a beszélgetés befejeztét követően persze szóvá tette, hogy miért beszélt spanyolul... A háttérből pedig jóízű mexikói családi kacaj hallatszott. Rövid sétám alkalmával láttam csak, hogy az amerikanizáció tünetei (a plusz 60-80 kilo felesleg) már megjelentek a családtagokon, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy jóízűen elfogyasszák a váróteremben az uzsonnájukat.

Röpke másfél óra várakozást követően (kb. 4-en voltak előttem egyik sem tűnt betegnek) végre bejutottam a kínai doktornőhöz. A kezében tartotta a kartonom, ahol már feltüntettem, hogy mik a panaszaim. A torokfájáson kívül  megemlítettem, hogy nincs hangom. Többszöri kérdezgetés és suttogó válasz után sikerült is megértenie. Kérdezte hogy volt-e lázam. Na, ez egy okos kérdés egy országban ahol Farenheit-et használnak, de az én lázmérőm Celsiusra van beállítva. Mondta, hogy mondjam Celsiusban. A remény egy pillanatra felcsillant, hogy hátha jobban tisztában van a mértékegységekkel. Kis gondolkozás után beugrott a 37,5 C. Hát azt az üveges tekintetet, amivel rám nézett, hogy az most sok vagy kevés? Hellyel-közzel tudok a két rendszer között váltogatni, de olyan esetben, ahol tizedesek számítanak, hát nem tudom... Eme rövid intermezzt követően megmérte a lázamat és hamar konstatálta, hogy csak hőemelkedésem van. A szokásos ellenőrzést követően belemarkolt egy nagy üvegbe, majd egy halomnyi cukorka szerűen csomagolt gyógyszert nyomott a kezembe, hogy 8 óránként vegyek be egyet és megjegyezte, hogy ne lepődjek meg, ha 2 hétig még nem nagyon lesz hangom... Persze csak én vagyok ilyen lúzer, hogy eljövek nyelvet beszélni és elmegy a hangom. Azt mondta, mást nem tudok csinálni, elvégre influenza szezon van és rajtam nem köhögés formájában jön ki, hanem így... Éreztem én, hogy nem teszik a többiek a kezüket a szájuk elé. A kórházban erre viszont minden falon figyelmeztetnek. Nem tudom, otthon valahol ez természetes...

Nem baj, laza hétvégét terveztem amúgy is, rengeteg tanulni valóval...  A legérdekesebb, hogy a közérzetemmel nincs baj, egyszerűen csak beszéni nem tudok. Furcsa, mivel egyedül vagyok egy szobában, így megvoltam győződve róla, hogy alig csacsogok, mióta itt vagyok. Az elkövetkező napokban azonban rávilágítottak a tényre, hogy a dolgok állása nem mindig egyezik meg az általam elképzeltekkel... Mit tegyen az ember, ha már a "Hello, how are you?" kérdés/köszönös megválaszolása is problémáka ütközik? 

Mennyire tipikus női dolog, hogy amint kicsit gyengébbnek érzi magát, első útja a boltba vezet! Mentségemre szóljon, hogy most tényleg nagy szükségem volt rá: teák, méz, citromlé, torok cukorkák. Találtam egy jó kis Lucky-t (Interspar szintű) a környéken, amelynek tényleg van rendes felhozatala mindenből. A legjobban mégis az automata fizetés tetszett - tudom, ez több nyugati országaban működik már, én valahogy mégis tartózkodom a régióbeli bevezetésétől. Kis kosárkámmal odasétáltam a pulthoz és magam vonalkódoztam le a termékeket, míg egy mosolygó kínai hermafrodita a távolból figyelte, hogy mindent jól csinálok-e. A gépet az alkohol terén sem lehet átvágni: a hermafroditának meg kellett mutatnom a magyar személyimet, különben a rendszer nem engedte, hogy tovább árazzak. Végezetül az otthoni VISA kártyámmal fizettem. Mi ez, hogy ha nem globalizáció? Egy rövid momentumban (ami egyébként annyira a mindennapok része, hogy említésre sem lenne érdemes) a globalizált világ minden eleme megtalálható: pénzforgalom, technika és kereskedelem nemzetközi elemekkel tarkítva. Ezt még Ábel sem látta, mikor megérkezett a rengetegből Amerikába..

A Tom Hanks Forset Gumpjából (és természetesen más ameriaki filmekből) jól ismerjük az amerikai iskolabusz rendszert. Dolores (remélem jól emlékszem a belevaló, rágázó busz sofőr nevére) minden reggel a ház előtt, vagy ahhoz közel szedte fel az általános-, illetve közép iskolába igyekvő gyerekeket, majd a nap végeztével ugyanott tette le őket, megkönnyítve ezzel a szűlök napi teendőit.

Hát ilyen tuti sárga iskolabuszt a USF felsőoktatási intzémény lévén nem biztosít, de fenntart egy kifejezett 'Pedro schuttle' buszt, ami minden nap, az iskolabuszhoz hasonlóan meghatározott időpontban indul a Pedro elől és az egyetem közepén tesz ki. Általában a fiúk szokták igéybe venni a nagy fekete limuzin busz szolgáltatását. Nem zavarja őket, ha reggel az átlagosnál többet kell várni és majd csak pár kitérőt követően 20 perc elteltével érkeznek meg a campusra. Zárójelben hozzáteszem, hogy laza sétával is csak 15 perc az egyetem...

Aki nem a fekete nagy fekete limót választja vagy a sétát, annak marad a San Francisco-i tömegközlekdés, általában a 31-es busz. Mindig jókat derülök ezen a buszon, kész esettanulmány lehetne írni, hogy a nap melyik szakaszában kik utaznak zömében a buszon. A reggel a munkába igyekvő  sokaságé és diákságé. Ahogy Gál Gyuszi bácsi mondaná (Pázmány nemzetközi jogász professzora), mindenki be van drótozva... Az már otthon is megszokott dolog, hogy füldugóval utazunk (többek közt én is), de a reggeli e-mail-ezést és hírek olvasást általában otthon, vagy a munkahelyen bonyolítjuk le. Aham, ez az igazi elavult módszer ám: mennyivel több időd spórolunk meg ugyanis, ha a buszon, a Blackberry-nken pötyögve bonyolítjuk levelezésünket, miközben másik kezünkben a füles termoszunkat tartjuk, mely egész napra ellát minket kávéval. Ez a jelenség egyaránt vonatkozik a diákokra és a dolgozó réteg képviselőire is. Kora délután a kínai nyugdíjasoké a terep, amikor magyar módra tudják gurítani a kerekes bevásárlótáskájukat. Nagyon kis cukik, mikor gyerekek módjára lóbálják a lábukat az ülésen (kb. 10-15 centi választja el őket a talajtól).

A délután pedig a kapaszodás és a nyomulás fázisa a USF környéki megállóknál. A szentencia miszerint minden 7-es buszra fel fér még egy ember, itt nem igaz. A vezetőfülke mögött húzódik egy éles sárga vonal és mindenkinek a mögé kell húzódnia, ami délután 4 környékén nem egy egyszerű dolog. A kedvencem egy fekete buszsofőrnő, akit akaratlanul is Doloresnek neveztem el. "A USF spirit" nevében végigbeszéli az utat, lelkesítve a buszon lévő tömeget, hogy húzódjanak hátra, hiszen mindenki haza szeretne érni. Hihetetlen egyéniség, akiért megéri felpréselni magunkat a buszra, csakhogy az anekdótáit hallgassuk. Amikor pedig leszállsz a buszról, megdícsér, hogy milyen ügyesen bírtuk a megpróbáltatásukat és mosolyogva szép napot kíván. Hihetetlen, hogy egy egyszerű mosoly mennyire más szemszögbe helyezi a dolgokat. Dolores interakciója nélkül soha többet nem utaznék busszal a délutáni csúcsforgalomban, így viszont eljátszom a gondolattal, hogy vajon a következő délutánon is ő lesz?