A Tom Hanks Forset Gumpjából (és természetesen más ameriaki filmekből) jól ismerjük az amerikai iskolabusz rendszert. Dolores (remélem jól emlékszem a belevaló, rágázó busz sofőr nevére) minden reggel a ház előtt, vagy ahhoz közel szedte fel az általános-, illetve közép iskolába igyekvő gyerekeket, majd a nap végeztével ugyanott tette le őket, megkönnyítve ezzel a szűlök napi teendőit.

Hát ilyen tuti sárga iskolabuszt a USF felsőoktatási intzémény lévén nem biztosít, de fenntart egy kifejezett 'Pedro schuttle' buszt, ami minden nap, az iskolabuszhoz hasonlóan meghatározott időpontban indul a Pedro elől és az egyetem közepén tesz ki. Általában a fiúk szokták igéybe venni a nagy fekete limuzin busz szolgáltatását. Nem zavarja őket, ha reggel az átlagosnál többet kell várni és majd csak pár kitérőt követően 20 perc elteltével érkeznek meg a campusra. Zárójelben hozzáteszem, hogy laza sétával is csak 15 perc az egyetem...

Aki nem a fekete nagy fekete limót választja vagy a sétát, annak marad a San Francisco-i tömegközlekdés, általában a 31-es busz. Mindig jókat derülök ezen a buszon, kész esettanulmány lehetne írni, hogy a nap melyik szakaszában kik utaznak zömében a buszon. A reggel a munkába igyekvő  sokaságé és diákságé. Ahogy Gál Gyuszi bácsi mondaná (Pázmány nemzetközi jogász professzora), mindenki be van drótozva... Az már otthon is megszokott dolog, hogy füldugóval utazunk (többek közt én is), de a reggeli e-mail-ezést és hírek olvasást általában otthon, vagy a munkahelyen bonyolítjuk le. Aham, ez az igazi elavult módszer ám: mennyivel több időd spórolunk meg ugyanis, ha a buszon, a Blackberry-nken pötyögve bonyolítjuk levelezésünket, miközben másik kezünkben a füles termoszunkat tartjuk, mely egész napra ellát minket kávéval. Ez a jelenség egyaránt vonatkozik a diákokra és a dolgozó réteg képviselőire is. Kora délután a kínai nyugdíjasoké a terep, amikor magyar módra tudják gurítani a kerekes bevásárlótáskájukat. Nagyon kis cukik, mikor gyerekek módjára lóbálják a lábukat az ülésen (kb. 10-15 centi választja el őket a talajtól).

A délután pedig a kapaszodás és a nyomulás fázisa a USF környéki megállóknál. A szentencia miszerint minden 7-es buszra fel fér még egy ember, itt nem igaz. A vezetőfülke mögött húzódik egy éles sárga vonal és mindenkinek a mögé kell húzódnia, ami délután 4 környékén nem egy egyszerű dolog. A kedvencem egy fekete buszsofőrnő, akit akaratlanul is Doloresnek neveztem el. "A USF spirit" nevében végigbeszéli az utat, lelkesítve a buszon lévő tömeget, hogy húzódjanak hátra, hiszen mindenki haza szeretne érni. Hihetetlen egyéniség, akiért megéri felpréselni magunkat a buszra, csakhogy az anekdótáit hallgassuk. Amikor pedig leszállsz a buszról, megdícsér, hogy milyen ügyesen bírtuk a megpróbáltatásukat és mosolyogva szép napot kíván. Hihetetlen, hogy egy egyszerű mosoly mennyire más szemszögbe helyezi a dolgokat. Dolores interakciója nélkül soha többet nem utaznék busszal a délutáni csúcsforgalomban, így viszont eljátszom a gondolattal, hogy vajon a következő délutánon is ő lesz?