Vasárnap ellenére nem úsztam meg a korai kelést - dehát elvégre nem pihenni jöttem ide. A  San Francisco-i multikulturalizmus órám keretében "osztálykirándulásra" indultunk az öbelben található Angel Islandra. A "field trip" célja a szigeten található amerikai bevándorló központ megtekintése volt. A keleti parton a New York-i Ellis Island (ahol ma a Szabadság szobor található) töltötte be ezt a funkciót és ez volt a legnagyobb bevándorlási ellenőrzőpont Amerika szerte. New York-ba zömében európaiak érkeztek - a magyar bevándorlókról is itt készültek a könyvekben és sajtóban megjelent képek, amint kis bőröndjükön csücsülnek vagy a vállukon van a kis batyujuk. Amint átestek egy gyors egészségügyi ellenőrzésen, hamar eldőlt, hogy továbbfolytathatják-e az útjukat az új álmokat ígérő Egyesült Államok felé, vagy kérelmüket elutasították és fordulhatnak vissza óhazájukba.

A San Francisco-i Angel Island-ra zömében Ázsiából érkeztek a bevándorlók. Elsősorban kínaiak, japánok és orosz zsidók. Persze a 83 bevándorló ország listáján Magyarország is szerept. Azt mondjuk nem értem, miért kerülték meg hajóval az egész kontinenst, hogy a nyugaton szálljanak parta. Először az aranylázra gondoltam, ami 1848-ban kezdődött, a bevándorlási központ azonban csak 1905-ben létesült. Ezt is ki kell majd kutassam. :) A háttértörténete a szigetnek szintén a híres "Gold Rush" időszakáig megy vissza. Egészen eddig az időszakig Kaliforniában mindössze 50 kínai élt. Amint aranyat találtak, számuk 3 éven belül 200.000-re nőtt. Az amerikaiak félve a kínai áradattól, korlátozták a bevándorlási politikát. Az európaiakat mindig is szívesebben fogadták, mint az ázsiai bevándorlókat, hiszen ők nem lógtak ki fizikai adottságaikat és vonásaikat illetően az akkori többségi angolszász társadalomból.

Az 1870-es években a kínai recesszió hatására a bevándorlás akkor mércével nézve is hatalmas mértéket öltött, így 1882-ben megszületett az "Exclusion Act" (Kirekesztés/Kizárás Törvénye), mely több megszorítást és diszkriminatív szabályozást tartalmazott elsősorban a kínaiak irányába. Az 1920-s években a bevándorlási törvény (Immigration Act) konszolidálta a helyzetet, de a kínaiak csupán a '60-as években élveztek minden tekintetben teljesen egyenlő elbánást más állampolgárokkal. Ezt nem is gondoltam volna korábban.

Angel Island nem csupán regisztráló állomás volt, hiszen a diszkriminatív törvénynek köszönhetően nem volt egyszerű amerikai "mainland"-re lépni a nyugati parton. A vagyoni helyzet nagyban meghatározó volt. Azok, akik az első osztályon tették meg a hajó utat, gond nélkül - New Yorki-i mintára - átestek az ellenőrzésen és hasonló volt a helyzet a másod osztályon utazókkal. A harmad osztályon az európaiak privilégiumot élveztek, de így is sokuknak a szigeten kellett tölteni pár hetet, amíg elbírálták kérelmüket. Az ázsiaknál ez akár hónapokat is igénybe vehetett. A kínaiak 5%-át utasították vissza, míg az indiaiaknál ez az arány 50% volt. A szigeten belül is élt a szegregáció és a női-férfi fa barakkokon túl különválasztották az európaiakat az ázsiaiaktól. Ebből adódóan utóbbi mindig zsúfoltabb volt. Az elbánás nem volt baráti, mondjuk miért is lett volna az? Az államnak volt egy politikája, és annak a 3 szintes ágyak és a tengerből jövő csapvíz felelt meg, nem éppen gourmand étekkel karöltve. A kiállítás nagyon a kínaiakra volt kihegyezve és többször hangsúlyozták a vezetők, hogy jobb étkezést és ellátást kaptak az európaiak, mint a kínaiak. Egy idő után nem bírtam és finoman jeleztem, hogy ez nem azt jelenti, hogy nekik milyen happy dolguk volt a szigeten. Tény és való, a kínaiaknak nagyobb volt a kultúrsokk (van ilyen szó magyarul? angolul: culture shock). Például kínában az orvos nem ér hozzá a betegéhez, maximum a pulzusát vizsgálja meg, de elitebb helyeken a páciens egy babát kap, amin megmutatja, hogy milye fáj. Mindemellett a fehér a gyász színe, így a tapogató fehér köpenyes orvosok nem éppen bizalomgerjesztő alakok voltak számukra. Kihangsúlyozták, hogy a fa házakban csak az állatok laknak Ázsiában, így a fa barakkok igen sértőnek és embertelennek tűntek a szemükben. Mondjuk, ezt még meg tudom érteni, de itt minden fából van elsősorban a földrengések miatt, hiszen a fának nagyobb a rugalmassága és nem lesz semmi baja egy kisebb földrengésnél.

A falakat elsősorban kínai bevésések fedték, melyet az őrök az évek során többször lefestettek. A festék azonban összehúzódott, a bevésés azonban maradt. A tábort 1940-ben zárták be, mert rájöttek, hogy a sziget fenntartása költséges (milyen meglepő...) és több épület is leégett. A II. világháború idején fogolytábornak használták a szigetet, amikor is a japán ceruzás bejegyzések születtek (ők ugye nem tarthattak kést). Persze ezeket teljesen véletlenül fedezték fel, nem sokkal azelőtt mielőtt ledózerolták volna az épülethalmazt, hogy teljes értékű nemzeti parkká alakítsák a szigetet. Ellis Island-al ellentétben egy tűzvészben elpusztult rengeteg adat és record.

Ennyit a töréneti részről. Az emberi vonatkozása a dolognak mégiscsak az, hogy teljesen mindegy honnan, de emberek érkeztek egy új és jobb élet reményében egyetlen kis bőrönddel. A kiállítás egész jól mutatja be az alvószobákat és a közösségi teret a kis ping-pong asztallal, majong-al, dominióval, kötőtűvel és egyéb beltéri tevékenységekkel. A bőröndöket is valósághűen pakolták ki: váltás fehérnemű, bortválkozó készlet (férfiaknak), mini varrókészlet és hajkefék (nőknek), a Kedves fényképe (engem mindig a fényképek hatnak meg a leginkább és a kis mini babaruhák), Biblia vagy valamilyen képírásos könyv. Az ágyra ki volt készítve egy angol nyelvű újság is, hiszen vizsgázniuk kellett. Arról nem tudtunk meg sajnos sok információt, hogy miből állt a vizsga.

Az ázsiaiaknál rengeteg "paper son" and "paper daughter" volt nyilvántartva. Egy jogszabály értelmében nem csak az állampolgár, aki amerikai földön születik (ezt a 14. Alkotmány kiegészítés tartamazza), hanem az is, akinek az édesapja amerikai állampolgár. Ezzel a szabállyal teljes mértékben keveredik a vérségi elv (ius sanguini) a föld elvével (ius soli). Szóval a már kínai állampolgár kínaiak nyilvántartásba vették az otthon élő "gyermekeiket". Jó kis business volt ez számukra, hiszen ha azt mondták, van 8 fiuk és 9 lányuk, akkor 17 különböző gyermek után szedhették be a pénzt. A gyerekek megérkezése után még át kellett menni egy teszeten, mely a visszaéleseket volt hivatott kiszűrni. Személyes kérdéseker kellett válaszolni (hány lépcső van otthon a házban, mennyien laknak a faluban, stb.). A válaszokat összehasonlították az "apa" válaszával és a legkisebb eltérés is okot adott a kérelem elutasítására.

Hasonló módon kereskedtek a feleségekkel is. A kínai nőknek akkoriban nem volt állampolgársága, így amint férjhez mentek, elvesztették a családjuk állampolgárságát és megörökölték a férjükét. Fényképek szelték át az óceánt a potenciális menyasszony és vőlegény jelöltekről és a kínai családok szintén fizettek azért, hogy lányuk egy már Amerikában élő kínaihoz mehessen hozzá. A vőlegényről készült kép persze az esetek döntő részében 20 évvel korábbi volt... A szabadságért sok mindenre képes az ember. A házasságra váró nőket "picture bride"-nak nevezték. Sokan voltak olyanok is, akik kedvesüket otthon hagyták a kezdeti időszakban és a belépést lehetővé tevő vizsgát az ő fényképükkel a kezükben tették le. Minden esetben bizonyítani kellett, hogy el tudják tartani a nőt és nem rónak az államra plusz terhet.

Összességében elmondható, hogy a bevándorlási politika nagyvonalai keveset változtak az évtizedek során. Az egyedüli változó faktor a bánásmód, illetve az irány, ahonnan a legtöbb bevondorló érkezikk. Az 1900.as évek elején például majdhogynem szabad volt az átjárás a mexikói határon és sok kínai mexikói népviseletbe öltözve sétált át a határon néhány spanyol szó ismeretében. Ezzel ellentétben most annyira félnek a mexikói inváziótól, hogy Arizona állam az egész 14th Amandement-et megváltoztatná és nem tenné olyan egyértelművé az elvet, hogy aki amerikai földön születik, az automatikusan amerikai állampolgár. Itt az állam elsősorban azon mexikóiaiakra gondol, akik várandósan jönnek át vízummal és Amerikában szülik meg babájukat, akiket a csúnyán csak "Anker Babies"-nek neveznek.

A sok szitkozódás ellenére, hogy az egész kiállítás csurom vizesen jártuk végig, a meleg szobában ülve, forró teát kortyolgatva úgy érzem, nagyon hasznos kis kirándulás volt. Igaz, a fókusz ismét Ázsián és a kínaiaiakon volt, nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy mennyi honfitársunk vándorolt ki anno az Újhazába hasonló körülmények között...