Kétségtelen, a vasárnapi incidens nem tett túl jót a közérzetemnek, de a körülöttem állandó szipogó emberek tömege sem. A napi edzést délutáni alvásra cseréltem, hogy még idejében megelőzzem az esetleges meghűlést. Nem akarok hipochondernek tűnni, de egyszerűen kikészít, hogy senki nem használ papírzsebkendőt, sőt még a kezüket sem használják köhögésnél és tüsszentésnél. Átvillant az agyamon az ázsiai maszkos megoldás egy pillanatig. Az egészben a legnagyobb ellentmondás az, hogy a kézfertőtlenítők mindennél jobban elterjedtebbek. Például, a nagyobb bevásárlóközpontokban (pl. Safe Way, ami az otthoni Intersparnak felel meg), még mielőtt belépnénk, automata fertőtlenítő fogad minket, hogy a kocsinak a fogóját letörötljük. Ez minden nagyon szép és nagyon jó, de akkor is hiányoznak a papírzsepik a hétköznapi életből. Nem is nagyon lehet kapni normálisat, így nagyon hiányzik a négy rétegű otthoni Zewa termékcsalád. Álljunk csak meg egy pillanatra, akkor most ki illik jobban bele a fogyasztói társadalom képébe? :)

Az egyetemen most ezd felgyűlni egy csomó dolog, lassan kezdődnek az évközi vizsgák, szóval el vagyok látva rendesen feladatokkal az elkövetkező hét végéig minden tárgyból. Ami még vicces volt, hogy golfon videóra vették három swing-ünket (ütésünket), holnap fogjuk kielemezni. :)

A szombat délelőtt zömében a következő hétre való készüléssel telt. Erre a hétvégére a Koret az "oudoor advenduter trip" keretében baseball nézést szervezett. Tekintettel arra, hogy ezen korábban már részt vettem és inkább a hízókúra kategóriájába tartozott az esemény, mintsem a testet-lelket átmozgatóéba, így úgy döntöttem tartalékolom energiámat (és kis pénzemet).

Este a Loyolában jöttünk össze megünnepelni az egyik J-1 vízumos (csak így emlegetjük azokat, akik egy szemesztert töltenek az Államokban cserediákként) ír srác születésnapját. Jó kis társaság gyűlt össze, bár meglepő módon a végére az amerikaiak eltűntek és csak az európaiak maradtak. Úgy tűnik, nekik a génjükbe van kódolva ez a hajnali két óra. :) Mivel kissé hangosak voltunk, ezért egyik apartmanból vándolrultunk a másikba, hogy túljárjunk a Resident Advisor-ok eszén. :) Az ún. RA-ék (folyosó felügyelők) szigorát említettem, mikor a spanyol srácnak elkérték az adatait egy sör kibontása után. Nacho a héten említette, hogy már megérkezett az 50 dolláros büntetés, amit be kell fizetnie, illetve részt kell vennie egy alkohol tanfolyamon, mely a leszokásban segít neki. Na ezt már valóban álszentségnek érzem. A magyarok aztán értenek ahhoz, miként kell elereszteni a gyeplőt, de az semmi ahhoz képest, mire képesek az amerikai fiatalok. Egyszerűen túl sok a szabály és a 'not to do' lista, hogy amint lehetőségük nyílik, kezdődik az ereszd el a hajam buli.

Ha már európaiak, akkor tegnap azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a görög srácot természetesen Nicosnak hívták. Amint kimondta a nevét, nevetnem kellett. Mint a képregényekben, úgy bukkant fel a fejemben a 'Bazi nagy görög lagzi' jelenete, hogy a csaldi bemutatásnál mindenkit Niconak vagy Nicosnak hívnak. :)

A osztrák-amerikai sráccal is összefutottunk az este folyamán és kölcsönösen megegyeztünk, hogy holnap 'lusta vasárnapunk' lesz. Egyedül ennyit tud magyarul (már megtanítottam a jó reggeltre és estére). Az egyik ismerős magyar zenekarnak ugyanis van egy lusta vasárnap című száma, ami nagyon tetszik neki, így megjegyezte a címét. :)

Hogy a vasárnap se teljen unalmasan elhatároztam, bejárom a Presidio környékét. A Presido egy másik nagy park, ahol több múzeum található és könnyen meg lehet közelíteni az óceánpart felől. A nagy felfedező tervem igen hamar megdőlt. Történt ugyanis, hogy teljesen beleszerettem a nagy sziklafalba ütköző tengerpartba és a közeli 'Seal Rocks'-ba. Felszabadultam sétálgattam a homokban, de nem amolyan kaliforniai módra: pulcsi és cipő védett az enyhén ködös időjárásban. Emberek jöttek-mentek mellettem és meggyőző távolságra voltam víztől is. Persze egy nagy hullám elég ahhoz, hogy az előre tervezett program dugba dőljön. Igen, térdig vizes lettem és hamarosan enyhén csepegni is kezdett, így Sün Balázs módján a buszegálló felé vettem az irányt. Egy nagy KFC szendviccsel leptem meg magam, hogy cuppogó homokos cipőben vágtam át magam a városon. :)

Tulajdonképpen az múlt péntek óta vártuk, hogy újra péntek este legyen. Otthon olyan természetes, hogy ha van kedvünk, hétköznap este beülünk valahova, vagy elmegyünk szórakozni, bulizni. San Francisco-ban ez az élvezet péntek (esteleg szombat) estére van dedikálva. A péntek este fogalma 'We have to go out!' már be is beépült a közös angol-olasz-spanyol-magyar szótárunkba Eliékkel (Elisabetta, Eliana és Laura).

Legutóbbi alkalommal az én amerikai barátaim mutatták az irányt a Castroba, most Eliék ismerkedtek össze Loyolában pár amerikaival, akik a vezetőinkké váltak az estére. Vicces, hogy azt mondom: amerikai, mikor csak ketten voltak ténylegesen amerikai és nem csak állampolgárok. Ez valahogy tiikus dolog, hogy az első generációs amerikaikkal, illetve más nemzetközivel valahogy könnyebben talál a szó. Az egyedüli kivételt a nemzetközi  és  politikai tanulmányokat  folytatók jelentik, ill. azok akik voltak már Európában, vagy külföldön. A többiek is aranyosak, de nagyon közel nem kerülsz hozzájuk. Természetesen tisztelet a kivételnek.

Lényeg ami lényeg, kis nemzetközi csoportunk (2 olasz, 4 spanyol, 1 görög, 1 nigériai,  1 perui, 1 libanoni, 2 igazi amerikai, 1 francia, 1 finn, 1 magyar) kora este útnak indult a  Missionbe (-ba?). A bejutás épp olyan volt, mint a filmekben. Az otthonitól eltérő mégsem furcsa. Vezetett sor és az utcán legalább négy nagydarab fekete öltönyös, sárga nyakkendős biztonsági őr. A hostess a bejáratnál csekkolta, hogy rajta vagyunk-e a vendéglistán. Facebook-on ugyanis küldtek  meghívót és ha visszaigazoltál és megjelölted, hogy mennyi plusz embert hozol, a belepés ingyenes volt (10$ helyett), ráadásul egy 20$ értékú belépőt is kaptunk a 'Summersalt Music Festival'-ra  és egy ingyen pezsgő (műanyag pohárban) is benne foglaltatott a vendéglistás meghívóba. Nem rossz. Eszembe jutott John Travolta a 'Nicsak kibeszélből', hogy mindig tudta mikor hova kell menni, ha ingyen szeretnénk enni, inni, szórakozni. :) Tényleg így működik a dolog.

Természetesen fél 11-kor még nem sokan voltak a helyen, de fél órán belül teljesen megtelt a tánctér, elvégre csak 3 óra maradt a szórakozásra. Las Vegas többek közt azért olyan különleges az amerikaiak szemében, mert itt soha nem ér véget az éjszaka és nem ürülnek ki hajnali kettőkor a szórakozóhelyek.

Amilyen slamposan tudnak az amerikai lányok öltözködni, úgy kirittyentik magukat a bulikba. A csinosabb, többségében szőke lányok egy az egyben az 'Egy rém rendes családban' ismertetett Al Bundy cipőboltból  léptek ki. Nagy dekoltázsú, testhez simuló, kicsit sztreccsesebb mini ruha szigorúan tűsarkű cipővel. A testileg kevésbbé megáldottak is dolgoztak azért az ügy érdekében: vastag sminkréteg,  köröm cipő, 'Büszkeség és balítélet' jellegű kis terhes ruha. Azért volt egy-két jelenség, öröm volt nézelődni. :)

A fiúknál általában a póló, ing, mellény és öltöny dívott tetszés szerinti kombinációban és színekben. Ami feltűnő volt, hogy kevés volt az ázsai fiatal. Nem tudom, hogy ennek fő oka az, hogy a saját kis bejáratott helyükre szoktak járni, vagy egyszerűen nem mennek szórakozni annyit. Az ő helyüet viszont többszörösen pótólták az afro-amerikaiak. San Francisco-ban a többi nagy városaival (különösen a Keleti Part metropoliszaival) ellentétben nem magas az afro-amerikaiak aránya. Többségében az ázsiaiak, latinok és sokad generációs európaiak dominálnak a városban. Akárhogy is, eszembe jutott az egyik cikk, amit a 'San Francisco Chronicle'-ben olvastam a héten és etnikum szerint bontotta le a tanulmányi eredményeket a 'Bay Area'-ban. A tanulmány az abszolut átlag (767 pont) mellett kimutatta, hogy az ázsiaiak többszörösen az átlag felett (889) teljesítenek, aztán jönnek a filippínók (851) és nagy esést követően a fehérek (838). Etnikum szerinti számítás szerint az átlag tanulmányi alá kerültek a latinók (715), a szegényebb családból származók (712), majd az afro-amerikaik (685). A két jelenség közt párhuzamot vonván elgondolkoztam, hogy vajon az ázsaiak otthon ülnek péntek este a könyvek felett és a tudás orientált társadalomban vezető szerepre törnek?

A zene egész jó volt, a populáris slágerek  mellett a hip-hopnak és az könnyű rapnek volt nagy sikere. Még az egyik hip-hop sztár is fellépet, de sok különbséget nem érzékeltünk az élő és a dj zene között. Az európai lányok arcát mindenképpen fel  kellett volna venni kamerára, mikor körbetekintettünk, hogyan táncolnak az ameriaki párok és nem párok... Ezt mindenkinek a vizuális fantáziájára és film kultúrájára bízom. Azt hiszem, egyértelmű volt, hogy nem helyiek vagyunk. :) Mindent összevetve, jól éreztük magunkat: péntek este, jó társaság, jó zene, fiatalság, szabadság. :) Még az esti 38-as buszt is elértük, ami szinte a Pedro előtt tett le.

A sok beszélgetésből csak párat említenék most meg, ami számomra tényleges hír értékkel bírt.

1) Az otthoni diákhitel kamata továbbra is magas (még az amerikaihoz képest is), de nem kell 100-120 ezer dollárt visszafizetnünk, mikor befejezzük az egyetemet. Igen, ez egy tisztességes ház ára és a mai világban, itt sem garantált a tutibiztos állás az egyetem elvégzése után.

2) Az egyik legangyobb különbséget amerikai és európa közt abban látják az amcsik, hogy nálunk nincs olyan sok kövér ember. Az egyik srác (Chris) egy éves németországi tanulmánya során egy robosztusabb amerikai testfelépítésű nőt látott.  Hirtelen eszembe jutott a korai délutáni pillanatkép, mikor az egyik egyetei kis büfében (ahol a kínai Judy már a nevemen szólít, mikor belépek) az előttem lévő vendég összeválogatta ebédjét: hot dog, chips és süti. Bottal járt, mert nem bírta el a saját súját.

3) Sokan az első generációs bevándorlók közül több mint 20 év eltelte után sem érzik hazájuknak az Egyesült Államokat. A perui srác (Sergio) például az elkövetkező években Európában szeretne élni, míg a libanoni (Eddy) megőrülne, ha nem tudna minden évben több hónapot Libanonban eltölteni. Rögtön eszembe jutott, hogy nekem is ugyanez az érzésem Erdéllyel kapcsolatban. A különböző  nyelv és kultúra, földrajzi eltérés ellenére  szinte olvastunk egymás gondolatában. Hiába született Californiában, jobban ragaszkodik Libanonhoz, mint bámihez. Hiába, akkor értékeljük leginkább amink van, mikor már egyszer elveszítettük. Beszélgettünk az emberekről  a hazánkban, különböző szokásokról, jogrendszerről. Tulajdonképpen, bárhova megyünk kis bolygónkon, ugyanazon jelenségekkel találkozunk, csak  legfeljebb másképp hívjuk őket. Mesélt arról, hogy még mindig nagy a feszültség a keresztények és muszlimok közt bejrútban és környékén, annak ellenére, hogy az alkotmány kimondja, hogy az elnöknek kereszténynek kell lennie és a többi vezető tisztségviselőt szintén vallás szerint választják: muszlim, ortodox, stb. Az ország fele keresztény, nekik csak 1-2-3 gyerekük van és zömében ők hagyják el az országot. A polgárháború idején például  több libanoni volt Brazíliában, mint libanonban. Érdekes volt, az elején meg voltam győzödve, hogy muszlim, főleg mikor többször adakozott a hajléktalanoknak (az egyik összegyűrve vissza is dobta az egy dolcsit).  Mennyire más szemszögből láttam a dolgokat negyed óra csevegés után.

Mindenkinek megvan a saját története és mindegyik említésre méltó. Sajnos nem ismerhetjük meg mindenkiét, de fontos megszabadulni a szteretípiáktól, mi is csak olyanok vagyunk, mint egy jéghegy: többet tartogatunk magunkban, mint azt bárki gondolná.

Public Speaking órán tartandó prezentációkra és csoport előadásokra alaposan fel kell készülnünk. Nem elég elmondani a beszédünket, kötelező az írásvetítő és a kis index kártyák használata a tanárnak benyújtott részletes vázlat mellett. Mivel a könyvtárban nem lehet írásvetítő fóliára (transarency) nyomtatni, ezért a Fed Ex-hez járunk a kis pend drive-unkkal (vicces, hiába hívjuk otthon angolul ezt a kis szerkentyűt, az ittenieknek fogalmuk sincs arról, hogy az mit jelent, mert itt a flash drive kifejezés dívik).

Már akkor meglepődtem, mikor a csoportmunkás fóliát mentem kinyomtatni. A tematikánk szerint mi voltunk az űrhajósok és a csoportnak tanítottuk meg, hogy kell a földönkívülieknek beszédet tartani, ha megérkeznek Bambonya bolygójára. A srác a Fed Ex-nél közölte, hogy az egyik dokumentumot nem tudja kinyomtatni. Kérdésemre, hogy miért nem, tudja kinyomtatni az volt az egyszerű válasz, hogy E.T. képét (amit mint illusztrációt szúrtam be) csak akkor nyomtathatja ki, ha a film készítőktől hozok írásos engedélyt... Hm, egy csöppet ledöbbentem. Persze, valahol világos az álláspontja hiszen a szerzői jogokra itt hatalmas hangsúlyt fektetnek, de akkor is... Egyáltalán mi számít közismert figurának? A másik fólián például Avatarhoz hasonló kék alak szerepelt, amit gond nélkül ki is nyomtatott. Eléggé riasztó és szubjektív, hogy egy munka végeredménye attól függ, milyen a kiszolgáló pultos fiú filmkultúrája...

Vegyünk egy másik példát! Otthon szinte természetes, hogy az egyetemhez közeli fénymásolókban rendelésre sokszorosítják a tananyagot. Ennek értelmében nem is a diáknak kell megszereznie a többszörösítésre váró könyvet, sőt, lényegében egy percet sem kell eltöltenie a fénymásoló felett. Ezzel a módszerrel akár a tankönyv árának felét is megspórolhatja. Lassan egy hetes egyetemi karrierem során még SOHA nem láttam senkit fénymásolt könyvvel mászkálni. Persze van egy-két kurzus, ahol nincs könyv és a tanár egy központi rendszerre (Blackboard) tölti fel az olvasni valót, ami egyénenként vár kinyomtatásra. Általánosságban mégiscsak a használt könyv rendszer működik, illetve a könyv kölcsönzés. A tulajdonhoz való laza kötődés másik nagyon amerikai dolog. A többségnél a könyv csak egy eszköz, amelyre szükség van a kurzus teljesítése érdekében. Amint megvan a kredit, nincs rá szükségük és könnyen megválnak tőlük. Az egyetemi könyvesboltban az új könyvek mellett lehet használtak is kaphatók. Az eddig megvásárolt 5 könyvem közül például  három használt. Amikor pedig egy új könyvet vettem a kasszánál megkérdezték, hogy ténylegesen megszeretném-e venni, mert az említett könyvet egyaránt lehet bérelni is, ami 45%-al kevesebbe kerül, amennyiben a szemeszter végén megkímélt állapotban visszahozom.

Na de nagyon elkalandoztam most a könyvek világába, mikor a copyrights-ról szerettem volna írni. Mi délután mikor mentem a Koretbe, a bejárati ajtónál elhelyezett óriás LCD Tv-n saját magamat láttam szörfözés közben. Egész jó kép lett: behajlított térdekkel, kissé előredőlve, karjaimmal egyensúlyozva állok a szörf deszkán. Mondanom sem kell, mennyire megörültem, hogy megérkeztek a képek. Rögtön meg is kérdeztem, hogyan kaphatjuk meg őket. Ahhha! Hát, meglepő módon, ez nem csak úgy megy ám. Azt meg kell említenem, hogy még Santa Cruz-on azzal hitegettem minket, hogy mindenkiről készül kép, amit utána meg is kapunk. Igen ám, de az egyetem nem adhat ki semmilyen képet a keze közül, ami szervezett programon készült, még akkor sem, ha pl. kizárólag én vagyok a képen...

Álljunk egy meg egy percre! Hogy is van ez? Én a beleegyezésemet adtam indirekt módon, hogy képet készítsenek rólam, de nem juthatok hozzá pontosan a személyiségi jogaimra hivatkozva? Amint lesz egy kis időm, utána nézek mindennek, mert teljesen ledöbbentem. Az még érthető, hogy nem adják ki az én képem másnak, de hogy amin csak én vagyok... A fentiek értelmében az összes interneten publikált pázmányos rendezvényen készült kép illegális.

A lány, akit kérdeztem, nem tűnt éppen a legkompetensebbnek (ki-be járkált és a főnökét kérdezte, hogy mit mondjom), de azt tanácsolta, hogy pár hét múlva nézzek vissza, mert addigra lehet hogy megegyezés születik és akkor megkaphatjuk a képeket. Az nem volt egészen világos, hogy milyen megegyezés és kivel...

Most már értem, miért keresnek itt a jogászok olyan sokat: nem kis türelem, idő és tudás kell átlátni ezt az egész katyvaszt, ami államonként változik és a szerkezete megrekedt a középkori európa szintjén (ez úton is elnézést a common law jogászoktól, de számomra a kontinentális jog sokkal inkább érthetőbb).

Újabb csodálatos hét kezdődött. Kicsit borús, kicsit ködös, de a miénk. Igen, élvezem, hogy most, akár csak egy rövid ideig, de az enyém is. Hétfő reggel szokás szerint golffal kezdtem (huh, hát ez nagyon elit iskolásan hangzik, de elvégre a USF az is). A közel húsz fős csoportban a lányok aránya igencsak lecsökkent. Tulajdonképpen ketten vagyunk Vickyvel, a kínai lánnyal. Miután ezt érzékeltük, a női szolidaritás rögtön ébredezni kezdett és amíg ügyetlenkedve beállította a golf szőnyeget (nem igazi pályán gyakorolunk egyelőre), addig hoztam neki két külöböző típusú ütőt. Ha már úgyis a sajátomért megyek, teljesen mindegy, hogy kettőt viszek, vagy négyet. Teljesen meglepődtem mennyire lekötelezve érezte magát (otthon ez természetes). Innentől kezdve lelkesen hozta nekem a gyakorló labdákat és az óra végeztével már vitte volna vissza a helyére az ütőmet. Már-már én éreztem magam kellemetlenül.

Délután ebéd közben átbeszéltük Julcsival eddig tapasztalatainkat és ő is csak megerősíteni tudott, hogy a kínai lakótársai sem győznek hálálkodni, mikor pl. kiviszi a szemetet, vagy más közös háztartási munkát végez helyettük. Sarah (ezt imádom, hogy minden kínai saját magának talál ki egy amerikai/európai hangzású művész nevet, mert egyszerűen képtelenek vagyunk - kollektíve nyugati társadalom - a megjegyezni a rendes kínai nevüket), Julcsi fiatalabb lakótársa például mesélte, hogy többször fordult vele elő Kínában, hogy eltévedt a városban és a járókelők csak pénz ellenében voltak hajlandóak megondani neki, merre hajtson tovább. Igen, más kultúra. Örülök, hogy az itt élőkőn keresztül bepillantást nyerhetek az ázsiai világba is. :)

Tanórák jöttek, könyvtári órák teltek, mire sor került az esti jógára. A tanár egyszerűen hihetetlen volt, igazi hippi. A pár perce késést (ami itt szokatlan, kivéve baráti találkozók) viszont teljes mértékben sikerült kompenzálnia. Az első  igazi tanár volt, mely nem csak testileg, lelkileg, de spirituálisan is megmozgatott. Teljesen felszabadultnak éreztem magam másfél óra elteltével (nem mintha, eddig olyan kiegyensúlyozatlan életet éltem volna). Egy jó jóga matracot viszont sürgősen keresnem kell, mert az aerobic szivacs nem éppen a legtutibb.

Este pedig énekelve sétáltam hazafelé a kis USF-es melegítőmben és válltáskámban. Tudom, otthon ez elképzelhetetlen, de itt teljesen normális. Igenis tetszik, hogy akárcsak Hollandiában, a kényelem a szempont. Kinek és minek öltözzek ki, ha csak az utcára megyek ki? Ja, hogy az emberek mit fognak gondolni? Kit érdekel? Az a lényeg, hogy én (az individum) jól érezzem magam. És ha történetesen az alabbiakban leírt ruha kombinációban esik jól, akkor miért ne. (Persze most nekem is nagy a szám, de az otthoniak tudják, hogy én vagyok az első, aki a melegítőtt farmerra cseréli...)

Még egy dolog, amit importálnék otthonra is, az a kommunikáció (legalábbis egyes aspektusa). Lehet, hogy ez most egy kicsit furcsán hangzik, hiszen köztudottan  sok a felszínes kapcsolat, de egyszerűen mernek kérdezni. Otthon egy nagy levegővétel után még mindig bizonytalanok vagyunk, hogy ezt most biztos meg kérdezhetem, nem egy olyan információról van szó, amit tudnom kéne? (Elképzelhető, hogy ez csak nálam működik így és ez esetben nagyon jót tesz az itteni tréning.)

Itt: van egy kérdésed, bátran fordulhatsz bárkihez, aki ha nem is tud rá kielégítően válaszolni, a megfelelő helyre irányít.  Az  e-mail-ezés pedig zseniálisan működik. Mennyi idő  megy el otthon az 'ügyintézéssel'. telefonálunk, nem veszik fel. bemegyünk személyesen a hivatalba, vagy bárhova, kivárjuk a sorunkat és esetleg az óhajtott információ birtokába jutunk. Nem, nem: E-MAIL ÉS IDŐPONTKÉRÉS a kulcsszó.

Valahogy a tanárok és diákok közt is személyes a kapcsolat. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a USF egy magánegyetem kevés diákkal, akik többek éppen ezen előnyért választották ezt az iskolát. A diákok - mint ahogyan említettem - egyszerűen is mernek kérdezni. Mivel a tanárok látják az érdeklődést, öremmel terelik őket a helyes irányba. Otthon a diákok zöme még a kérdésre sem mer válaszolni, nem hogy kérdezni. Azt hiszem, ez egy ördögi kör és nem tudom, hogy lehetne kitörni belőle. :)

A vasárnap a következő hétre való felkészüléssel és az elmaradások pótlásával telt (blog, fényképek, levelezések). Sikerült az otthoniakkal is hosszabban beszélni. Remek dolog ez a skyp! :)

Egyszerűen csak élveztem a hűvös-ködös időben, hogy a sok történés után kicsit bekucorodhatok a szobába (vagyis a kollégiumba) a kis teáimmal és a magam dolgait intézhetem, illetve nem kell sehova időre mennem. Olykor ez is jó. :)

9/11 ismerős mindenkinek. Megemlékezések országszerte. Koszorúzások New York-ban és a Pentagonnál. San Francisco is megemlékezett, a maga módján...

A Golden Gate Parkban (GGP) ingyenes koncert volt, melyen megközelítőleg 15.000 ember vett részt korhatártól függetlenül. Bár igazság szerint az ingyenesség megkérdőjelezendő, hiszen 5 $-t mindenkinek kötelezően kellett adakoznia. Nem az összeg a furcsa, de kiváncsi vagyok, milyen reakcíókat váltana ki jövőre a T-Mobil Kapcsolat Koncert, ha csak azok mehetnének be a Felvonulás tere (egyszerűen nem tudom megszokni az '56-osok Tere elnevezést) közelébe, akik kicsengetik az 1500 Ft.

Na mindegy. Lényeg, ami lényeg, hogy hatalmas élményben volt részünk. Ilyet még Hollandiában sem láttam és ha mindez Európában fordulna elő, teljes mértékben fel lennék háborodva, de itt a 'SF bubble'-ben valahogy ez is normális. Nézeteimet itt nem fejteném ki, azt hiszem a képek magukért beszélnek...

Mediterrán kis csoportunk nagyon jól érezte magát: napoztunk, bámészkodtunk, méltatlankodtunk, eszmecserét folytattunk, ettünk, fagyiztunk. A fagyi nagyon tuti volt, amolyan házi készítésű Magnum. A vaníliafagyit előttünk mártották be csoki öntetbe, majd kérés szerint forgatták meg Oreo cookies-ban, mandulában vagy színes tortareszelékben.

Az esemény délelőtt 11 és délután 5 között zajlott és pár óra elég volt, hogy egy kis képet kapjunk a SF-i lazításról. És még délután el is tudtam menni a tengeri kajakozásra Sausalito-ba. Egyszerűe imádom a Koret-et! Nem csak jó órákat tartanak (a héten voltam spinnengelni is), de kajdnem minden hétvégére szerveznek egy 'outdoor event'-et. Sausalito egyébként egy kis város az öbölben a GG-hídon túl. Persze mikor áthaladtunk a hídon, semmit nem láttunk a nagy ködtől, még a függő pilléreket sem. Most már értem, miért olyan nagy csoda, hogy elkészült a kedvezőtlen természeti adottságok ellenére is.

Mikor megérkeztünk, újra sütött a nap és a ködnek hosszú ideig nyoma sem volt. Az öbelben nagyon jó kis partok vannak, a domboldalon található házak pedig egyszerűen csodálatosak (és csodálatosan drágák is: kb. 1 millió $). Miután felvettük az összes biztonsági szerelést és átestünk egy rövid oktatáson, indult is a mandula. :) Persze nem lehet a szörfözéshez hasonlítani, de jó volt a tengerben is evezni a hajók (nagyon  óvatosak voltunk és senki nem ütközött) és az úszó házak közt. Láttunk fókákat is és meg kell állapítanom, hogy esti fényében is szép a város.

A mai nappal egyik nagy álmom vált valóra, mikor sikerült eljutnom az Alcatrazba. Ugyan pár héttel ezelőtt az öböl túra keretében körbehajókáztuk a szigetet, de ekkor csak messziról figyeltük a turisták hatalmas tömegét.

A Koret (sportcentrum) a Welcome Weekend keretében néhány szervezett programot ingyenesen elérhetővé tesz az új diákoknak. Nem csupán a belépőről gondoskodtak, de a külön buszos szállításról is, így nem MUNI-val (helyi BKV) kellett eljutnunk a kikötőig. Meg kell jegyezzem, az otthoni BKV-t jobban szeretem, mert gyorsabban jár és nem áll meg minden saroknál. Itt, egy-két főút kivételével minden sarkon stop tábla van, bármely irányból érkező autósoknak. Akárhogyis, kényelmesen eljutottunk a kikötőhöz, ahonnan menetrendszerűen indultak az Alcatrazos hajók. A visszajövetelnél már nem voltunk nagyon időhöz kötve, azzal a hajóval jöttünk, amelyikkel akartunk. Meglepetésemre összefuttam egy 40 fős tatabányai csoporttal. Minden bizonnyal flúgosnak néztek, mikor elkezdtem kiabálni: magyarok, magyarok! Aztán az egyiknek elmagyaráztam, miért örültem meg ennyire. Hiába, nem minden nap hall az ember magyar szót SF utcáin.

A kötelező ismertetőt követően (hogyan illik viselkedni a szigeten, milyen jogi követkeményei vannak annak, ha megszegjük a szabályokat) elkezdtünk felsétálni a hegyre. Sok-sok évvel ezelőtt a sziget egy nagy kőrakás volt és hiába töltötték fel földdel és parkosították, a kopárságnak így is látszik egy-két apró nyoma. Az úton elhaladtunk az őrök házai mellett, ahol a családjukkal laktak. Elmeséléseik szerint biztonságosabbnak tartották a szigetet, mint magát a szárazföldet. Egyszerre kb. 70-80 család lakott a szigeten, mint egy kis faluban. A gyerekeket minden nap hajó vitte az iskolába (persze nagy hullámok estén felmentést kaptak) és az ajtókat senki sem zárta.

A hatalmas víztározó mellett részletes leírás található, hogy szállították a vizet a szigetre, de a tömeg (mint a bamba birkák) folyamatosan diktálta a tempót, így ezt nem sikerült elolvasnom. Azért kép készült a ma már rozsdás víztározóval, mely számomra a sziget jelképévé vált.

A hegycsúcson található az épület maga, ahol az elítélteket őrizték. Lassan ment a bejutás a fürdőn át (itt tuti nem szívesen ejtettem volna le a szappant), majd megkaptuk az audio guide-ot, amely segítségével a saját tempónkban járhattuk végig az épületet és a szalagot bármikor megállíthattuk. Utunkat a Broadway-en kezdtük, ahova a csibészek is először kerültek. Hát ha ezt a Helsinki Bizottság látta volna... Természetes fény a zárkán belül nincs és van olyan zárka sor, mellyel szemben újabb zárkák vannak, így még ablakot sem láttak sehol. Hiába: 'If you break the rules you go to prison, if you break the prison rules, you go to Alcatraz.' Egy priccs, wc és egy mosdókagyló. A felhajtható kisasztalon pedig a börtönszabályait tartalmazó kis brossúra volt. Ezeknek a szabályoknak az ismerete teljes mértékben elvárt volt. A legfontosabb: 'You are entitled to food, clothing, shelter, and medical attention. Anything else you get is a privilege.'

A guide nem csak a börtön egyes részeinek a fontosságáról és történetéről beszélt, de megszólaltak benne régi fogvatartottak és börtönőrök is. Végigjártuk a zárkákat, az elkülönítőt, a börtönudvart (heti egyszer lehetett ide a kiváltságosoknak kijönni), a könyvtárat (rendelésre dolgozott). Megismertük az egyik börtönlázadás történetét, mely halálos kimenetelű volt (mind fogvatartott, mind börtönőr meghalt), és volt egy sikersztori is. Már-már prison break módon az három fickónak sikerült megszökniük: kiskanállal kaparták ki a szellőznyílást a zárkájukban, majd a szerelőaknát át távoztak a tetőre. Innentől kezdve nem ismert a szökési útvonaluk, de az biztos, hogy azóta sem tudják mi történt velük.

A börtönőrök világát is sikerült jobban megismernünk az irányító szobán keresztül. Gyönyörű kilátás nyílik innen a SF városára. 

Hatalmas nagy élmény volt. Kiváncsi vagyok az esti túrára is (novemberben lesz). Nem tudom honnan jön az a mániám, hogy minden évben egy kis időt el kell töltenem a börtön falain belül... :)

Szinte hihetetlen, de amint megvannak az embernek a saját maga kis szokásai, rögtön otthon érzi magát. Azt hiszem, a beilleszkedés folyamat immár lezárult és valóban itthon érzem magam. (Nem kell félni, azért nem fogok itt ragadni, elvégre már megvan a repjegyem és otthon is várnak az államvizsgák és sokan mások. :)) Már teljesen kiigazodom a környéken, felismerem iskolába menet, melyik ház melyik részén van az egyes utcáknak és tudom, hogy nagyjból mire számíthatok az egyes órákon.

Előadtuk a prezentációt (Közönség felmérése és vizsgálata a beszéd/előadás előtt) és megtanítottuk az osztályt (vagyis a leendő asztronautákat), hogyan kell kommunikálniuk a űrlényekkel mikor megérkeznek Bambylonia bolygójára. Nagyon viccesen néztünk ki alumínium fóliával a fejünkön, de egész jól megoldottuk a feladatot. (Képek a Picassán).

Már többszörösen rácsdálkoztam a technikára, milyen hihetetlen, hogy több ezer kilométer távlságból is nyomon tudom követni, mi történik otthon. Épp kapcsoltam volna ki csütörtök este a számítógépet, de még megvártam a Petőfi rádióban a reggeli híreket. A főcím persze: robbanás rázta meg San Francisco-t. Hm, rögtön felkaptam a fejem. Ebből nem lesz korai fekvés, gondoltam. Gyorsan felmentem a helyi hírportálokra és utánajártam a dolognak. Az otthoni és a nemzetközi sajtó 1 hallotról számolt be, a helyi viszont 3-ról. Hát igen, a média már csak ilyen. Szerencsére az előbbi volt igaz. San Bruno egyébként SF nemzetközi repülőtere felé található, Inner Richmondtól kellő távolságra, így mi ebből az egészből semmit nem éreztünk. De hogy otthonról tudjam meg, mi történik itt... Általában egyébként on-line helyi rádiót szoktam hallgatni. Különös véletlenek.

Einstein Fraudhoz hasonlóan tudott valamit. Valóban milyen relatív minden. Alig, hogy feltöltöttem pár képet Facebook-ra, érkeztek is a barátoktól a kommentek, mennyire látszik, hogy jól érzem magam és milyen aktív vagyok, hogy ennyi mindent csináltam. A mai nap után, örülök, hogy ez a külvilág mindezt így értékeli. Minél jobban kezdem beleásni magam az itteni életbe, annál inkább pánikolok, hogy közel sem lesz időm San Francisco minden egyes szegletét (még a fontosabbakat is nehezen) felfedezni. Annyi mindent tartogat magában a város a művészettől kezdve, a gasztronómiáig, a sport programokon át, egészen a kikapcsolódásig. Persze Budapest is ilyen és minden lüktető városhoz egy élet kell, hogy igazán megismerjük és a változásokkal is tisztában legyünk az évek során...

De mint tudjuk, nem elsősorban nézelődni jöttem, hiszen arra bármelyik turista képes. Egyre több mindent kapunk az egyetemen és már tényleg úgy érzem magam, mint a gimnáziumban. Az órák után még kicsit maradunk ebédelni (mikor kivel), aztán jönnek a délutáni házifeladatok. A változatosság kedvéért csütörtökön megint prezentáció lesz Public Speaking-en, de most csoportosan adunk elő. Ennek az órának nagy értelmét látom. A könyv nem egy bestseller, de amit órán csinálunk, a tanárnak köszönhetően valóban eredeti és hasznos, mert nem csupán aktívnak kell lennünk a hozzászólásainkkal, hanem tényleg készülnünk kell. :)

A rövi délutáni bevásárlás alkalmával  vettem egy üveg bort. Tegnap beszéltem Kingával skyp-on és nagyon inspirált, mikor mondta, hogy a kollégiumi lakótársakkal esténként boroznak. Emlékeztetett az Erasmus időkre. :) Itt persze a zacskó legmélyén csempésztem magam és ugyan nem bontottam fel, már tiszta zugivónak éreztem magam. Már értem mit éreztek az emberek a '30-as évek szesztilalma idején. :)

Szabad hétfő lévén igyekeztem pótolni minden dolgot, amivel le voltam. Ugyan ezt nem sikerült teljes mértékben véghez vinnem, de azért megtettem a tőlem telhetőt. :)

A nap fénypontja az volt, mikor délután elmentem sétálni a Golden Gate Parkba. Ez úttal egy másik részét igyekeztem feldezni, ami közel van a 6th Ave-hoz. Lényegében a Park pár saroknyira az utcám végén található. A szikrázó napsütés sok embert kicsalogatott és igazi rekreációs központtá változott. Rengetegen bicikliztek, görkorcsolyáztak és deszkáztak, futottak és sétáltak. Legalább annyi külföldi szót lehetett hallani, mint angolt. A legpopulárisabb természetesen a kínai, spanyol és orosz volt.

A Természet-tudomány és De Youg Múzeum környékét, illetve a köztük elterülő szökőkutas teret alaposan bejártam, majd elindultam megkeresni célpontomat a Japán Teás Kertet. Nem ragszkodtam teljes mértékben a tervben, így nem bántam, hogy elbandukoltam a Stow tóhoz is, melynek a közepén egy kis hegyecske van és mire felértem a csúcsra, az volt az érzésem, hogy valahol a hegyekben kirándulok és nem SF közepén vagyok. Mikor azt hittem, kellőképpen kifényképeztem magam, eljutottam a Botanikus kerthez. Egyszerűen hatalmas és rengeteg féle növényvilágot bemutat. Kaliforniai állampolgároknak ingyenes a belépő, de elfogadták a USF kártyámát, így nekem sem kellett fizetnem. Nagyon tetszett az Illatok kertje, tényleg isteni illatokat árasztottak magukból a virágok és más növények.

Miután az előirányzott időm kezdett lejárni, lassan hazafelé vettem az irányt és út közben meg is találtam a Japán kertet. Hétfőn, szerdán és pénteken reggel 9-10 közt ingyenes a belépő, így pénteken Elivel megpróbálunk eljönni.

A szörfözést követően, este még átugrottam Lacihoz egy lakásavató féleségre. Ott voltak az LLM-es osztálytársai is, akik nagyon aranyosak. Mivel csak 24-en vannak a programban (ennek a kb. 80% ázsiai), ezért egy egész jó összetartó társaság alakult ki, ahol végre nem én voltam a legidősebb (sőt én voltam a legfiatalabb). Jót beszélgettem a pakisztániakkal (már itt születtek),a filippínóval és a kínaiakkal is, de szerb és szlovák szomszédainkat soha nem éreztem még ilyen közel magamhoz. Újra rá kellett döbbennem, hogy milyen kicsi Európa és más kontinensekhez képest (Amerika, Ázsia) milyen kis védtelenek vagyunk, mind a népességet, mind a gazdasági helyzetet tekintve. Egyszerűen nincs idő arra, hogy ellenségeskedjünk egymással.

A házi készítésű kínai dumplingot (olyan mint a ravioli vagy a pirogi) már este megkóstoltam, de vasárnap Julcsi lakótársa (akinek már 6 éves a kisfia) meghívott minket ebédelni. Biztos a kivételesen jó idő is hozzájárult, de egy idilli hangulatú vasárnap volt. A reggeli készülődés után náluk találkoztunk és már indultunk is a belvárosba egy kis kínai vendéglőbe. A buszon a kínai népességpolitikáról beszéltünk és az országban lévő hatalmas különbségekről, hajléktalanok helyzetéről, illetve az emberi jogok semmibevételéről.

Alighogy leültünk, Yi és a másik lány (neki elfelejtettem a nevét) gyorsan kínaiul le is beszélték a tulajjal (aki szakács, pincér, anyuka és minden egyben), hogy mit kérünk. Sokkal egyszerűbb volt és amúgy is szeretem a meglepetéseket. Most ettem először a csípős-savanyú levesen kívül más kínai levest (tofus-szuromi rákos). A főételt nagy tálakban hozták ki, külön: rizs, csirke, hal és zöldség. Dél-Kínában még ma sem mindenhol használnak saját tányért, hanem közösen falatoznak a tálból. Egész jól tudtam használni a pálcikákat is és csak kicsit ettem lassabban, mint a többiek.

A beszélgetés során közben kiderült, hogy nagyon sok nő Kínában nem a megélhetéséért dolgozik, hanem az önmegvalósítás érdekében. Yinek a férje például pilóta és neki az újságírás egyszerűen a hobbija. A másik lánynak a szülei egy nagy textilgyárnak a tulajdonosai és mivel a művelt emberek közé tartoznak, ezért lehetett két gyerekük, anélkül, hogy büntetést kellene fizetniük a kínai államnak. Érdekes egy gondolkodásmód uralkodik ott is, de az biztos, hogy aki gazdag, az nagyon gazdag.

Miután minden elpusztítottunk az asztalról egy másik leves érkezett. Nem gondoltam volna, hogy egy kínai étteremben eszem először olyan levest, ami az otthon ízére emlékeztet. Dumpling szerű kis gombócok (rákkal és disznóhússal töltött tészta) és zöldségek voltak benne, ami teljes egészében az otthoni húsgombóclevesre emlékeztetett. A végén a szerencsesüti sem maradhatott el, arra viszont nem sikerült rájöjjünk, hogy teszik bele a kis cetliket a sütibe. :) Állítólag egy hónapon belül valamilyen díjat fogok nyerni. Kíváncsian állok elébe. :)

Izgatottan vártuk a három napos hosszú hétvégét (Szept. 6. Labor Day) és a móa már pénteken elkezdődött. Délután még gyorsan megbeszéltük Elivel az őszi szüntes terveinket, illetve, hogy mi az amit feltétlenül ki kell próbáljuk míg itt vagyunk. Sajnos a napok gyorsan szállnak, ezért érdemes mindent előre megtervezni, nehogy kifussunk az időből. 

Mióta itt vagyok, most először indultunk neki az éjszakának. Kate (még szeptemberben volt Budapesten) javaslatára a Castro felé vettük az irányt (2 amerikai, 2 olasz, 1 magyar), hiszen itt találhatók a legjobb bárok a városban és az éjszaki élete is kiváló. Rábíztuk magunkat amerikai barátnőinkre és egész korán, már 8-kor útnak indultunk. Erre azért van szükség, mert a bárok és a szórakozóhelyek minden esetben bezárnak hajnali kettőkor, így este 11-kor elindulni már egész késői időpontnak számít. Megtapasztaltuk milyen sorban állni,  hogy bejussunk egy bárba (nem diszkóba!) és hogy a város jó vágású emberei mind a Castro környékén találhatók. Mind jól öltözött, tehetős, izmos és iszonyatosan meleg... De mi nagyon jól éreztük magunkat, végre a férfi mosdó előtt volt hosszabb a sor. 

11 környékén átmentünk egy táncosabb helyre, melyen nem tudom ki botránkozott meg jobban: texasi barátnőm vagy én. A hely neve más sokat elárult: Boy Bar. A munka napjára való tekintettel pedig külön táncosok feszítettek a helyiség több pontján felállított pódiumokon. Szerintem röhejesen néztek ki alsónadrágban és fehér sportcipőben (a zokni persze ameddig lehet fel volt húzva). A fiúkhoz boldog-boldogtalan odament és nyomatták neki a dollárokat, melynek a fizettsége egy forró csók volt. Ezt egyszer érdekes volt látni (Kate is most volt ilyen helyen először), de valszínleg nem ez lesz a törzshelyünk.

Az utcák a környéken pedig tele vannak rendőrökkel (kb. minden második sarkon egy), de szemlátomást egyikőjüket sem zavarja a sok transzfesztita, illetve kizárólag tangát magára aggató úriember.

Minden egybevetve egy élmény volt az este és nagyon tanulságos.

Túlvagyok az első órai prezentáción (Public Speaking). Nem volt egy véresen komoly beszéd, hiszen mi választottuk a témát, de bizonyos kritériumoknak meg kellett felelnünk (idő limit, írásvetító használata, emlékezetes esemény az életünkben). Egymás után jött a csoport második fele (az első már kedden lement) és videofelvétel is készült. Hamarosan felkerül a Blackboardra (egyetemi rendszer, ahonnan a kurzosokhoz tartozó dokumentumokat le tudjuk tölteni) és következó órára ki kell elemezzük. Kár, hogy otthon nem csináltunk hasonlókat. A szóbeli vizsgákat leszámítva nem igen kellett közönség előtt beszélni (pár kiselóadás felolvasása) és a technikát sehol sem tanultuk. Egymás elóadsából is sokat tanultunk: kommentáltuk a pozitív és negatív dolgokat. Pozitívumaim voltak: jól struktúrált, felkészült, követhető, megfelelő hangerő. Negatívum: gyorsan beszélek. Na igen, ez otthon is baj. :)

A szép napos időre való tekintettel úgy döntöttem, hogy kimegyek az Óceán partra és a Golden Gate Parkba (még nagyobb mint a Central Park New York-ban). Vadul elkezdtem fényképezni a környékbeli házakat (melyeknek györnyörű kilátásuk van a hullámzó víztömegre), frizbizőket, sárkányt reptetőket, kutyát sétáltatókat, futókat, napozókat, fürdőket, szörfözőket, focizókat és úgy általában a part menti életet. Ez olyan délután 4-5 óra között volt és hatalmas élet volt a szikrázó napsütésben. Alaposan körbenéztem és felmértem a tábortüzes helyünket a holland szélmalommal a háttérben. Persze ezt az idillt csupán kb. 5-10 percig élvezhettem, mert megérkezett a köd az öbölbe.  Hirtelen a part is kezdett kiürülni. Egy kicsit mezítláb sétáltam még a meleg homokban és hagytam, hogy a habok felcsapjanak a bokámig (tovább nem, mert nagyon hideg a víz).

Miután kibámészkodtam magam, az irányt a szélmalom irányába vettem és hamar meg is találtam a Wilhelmina királynő kertet a malom körül. Nagyot mosolyogtam és eszembe jutott az utrechti Wilhelmina Park. Milyen kicsi a világ és milyen kevés kell ahhoz, hogy jobban otthon érezzük magunkat benne. Térképpel a kezemben (sajnos nem volt külön térkép a Parkról, csak a városról, de azért feltaláltam magam) elindultam a közeli golfpályához. A teli parkolót rögtön a gyakorló pálya követte (kis hálóval fedett rész, ahol csak az ütésekre lehet koncentrálni), majd nagy mozgolódás volt a vakító zöld gyepes pályán. Teljes magabiztossággal megkérdeztem a gyakorlópálya feltételeit (extra kreditet kapunk azért, ha kijövünk órán kívül gyakorolni) és meglepetésemre nem is vészes. Az ütőt is biztosítják és egy kosár ütnivaló labda 6 $. Ha elfogy, ugyanennyi a következő kosár és így tovább. A pályán egyébként gyerektől nyugdíjasig mindenki volt, férfiak és nők vegyesen, nációra való tekintet nélkül.

Energiával feltöltve sétáltam tovább és szívtam magamba a friss levegőt és a virágok édes illatát. Igazi rekreációs központként működik a park, hiszen van itt minden: kis tavak, foci pályák, éttermek, lovagló pályák és temérdek futóút, piknikező helyek és padok. És ez még csak a Parknak az egyik része. Mivel kezdett hűvösödni és nem szerettem volna sötétben hazaérni, így lassan a buszmegálló felé vettem az irányt és a 43. utcánál kanyarodtam ki (én a 6-nál lakom). Persze közben különböző kis kacskaringós utakon bolyongtam a hatalmas méretű fák alatt (nem tudom milyen fajták, de az otthoni tölgyek elbújhatnak alattuk).

Hétfőn lesz a munka napja, így háromnapos hétvége elé nézünk. Hogy ne akkor kelljen megcsinálni a ház (vagy szoba) környéki dolgokat, levittem a teli tuti ajándék szennyeszsákomat a pincébe és nekiláttam.  Még várom az eredményt, a fél órás (!!! nem lehet állítani az időtartamot) programot követően már a szárítóban forognak a ruháim. Vicces, hog féltem nem fogok beférni a 23 kg-os súlyhatárba és még mindig van tiszta ruhám, amit bátran hordhatnék.

Összességében egész kezdem itthon érezni magam, ami persze nem jelenti azt, hogy nem hiányzik pár dolog otthonról. De tényleg csodálatos ez a város, rengeteg lehetőséget rejt magában, remélem lesz időm a lehető legtöbbet kihozni belőle. Persze, sok múlik azon, miként tudjuk beosztani az időnket. A holland alapszabáy persze itt is érvényes, hogy ha süt a nap, azt azonnal ki kell használni!

Mivel a lengyel tanárom hétvégén meghúzta a hátát, ezért a hétfői és a mai óránk is elmaradt. Igyekeztem kihasználni ezt az időt, hogy minden házimat megcsináljam és ki tudjam élvezni a hét délutánjait.

Ma este baseball meccsre mentünk. A San Francisco Giants játszott a Colorado Rangers ellen. A közös meccs nézést az egyetem szervezte és mielőtt elindultunk volna a campusról, gyorstalpalót kaptunk a játékszabályokat illetően. Mikor a buszról átszálltunk a metróra, már egy több embert lehetett látni narancssárga pólóban és baseball sapkában. Hirtelen úgy tűnt, mintha Fidesz tüntetésre mennénk és pár megállónira lennék a Kossuth tértől. Persze a Rangers felirat egyértelművé tette, hogy ez nem tüntetés és nem is a hollandok gyülekeznek a királynő születésnapját ünnepelni. Érdekes, eddig bárhol kötöttem ki, a narancssárgának mindig különös jelentősége volt a többi színhez képest. :)

Pár megállónyira a stadiontól már elkezdett gyűlni a tömeg és a hangosbemondótól tudtunk meg, hogy a metro dugóba került (ez már nem a föld alatt volt). Hamar sikerült feltölteni az öbölmenti stadiont emberekkel. Gyorsan túljutottunk a jegyellenőrzésen és elfoglaltuk kis helyünket. A szervezők arról is felvilágosítottak, hogy mit érdemes itt enni: bármi is az, de 'junk food' legyen. Nem mintha lehetett volna mást kapni. :) A legegyszerűbben úgy tudnám összefoglalni az eseményeket, hogy tényleg olyan, mint a filmeken. Mozgó árusok járnak-fel alá a hatalmas mérteű előrecsomagolt vattacukrokkal, literes limonádékkal és egyéb nyalankságokkal. Mivel ez félig-meddig egyetemi programnak minősült, ezért a diákoknak nem ajánlatos 21 év felett sem alkoholt fogyasztani, így a sör műanyag Giants-os pohárban ki volt zárva. (Szombaton az egyik spanyol srác kibontott egy 0.3 literes sört és jegyzőkönyvet vettek róla a Pedrósok, majd megemlítették, milyen szerencsés, hogy nemzetközi diák, így nem kell a dékánohoz mennie... Furcsa lenne otthon a Pro Facultate nap sör nélkül.:))

Így tehát maradt a nagy kiszerelésű, cukorral, édesítőszerrel és jégkockával dúsított limonádé. Az elején próbáltunk koncentrálni a játékra és rögzíteni a stadium aktivitását. Majd tettünk egy kört a kajás pultok környékén, hogy teljes mértékben beilleszkedjünk a környezetünkbe. A nachos, hamburger, pörkölt mogyoró, sült krumpli és hot dog közül az utóbbira esett a választás. A self-service pultánál lehetett rányomatni a 8 különböző öntetet és volt egy gép, mely a kockázott hagymát szórt rá. Szerzeményemmel a kezemben visszatérve értettem csak meg igazán a baseball meccseknek a lényegét. lousianai kolbászos hotdogomat a kezemben szorongatva erőre kaptam és ugrottam, mikor a tömeg ugrott, sikítottam mikor kellett mindenféle félsz nélkül. A tapsos részeknek kevésbé örültem, de a rövid szünetekben benyomott top slágerekre már gond nélkül tudtam hullámozni a tömeggel, análkül hogy bárkit is összemustároztam volna. Mivel 'fapados' helyünk volt, ezért hátradőlni nem tudtunk, de zseniális volt majszolás közben nézni, ahogy mások futnak a pályán. Persze a körülöttünk lévő amerikaiak nem álltak meg egy hot-dognál, egy sültkrumplival le kellett öblíteni. Én nem tudom, hogy fért mindez beléjük, de jól lehetett látni, ki az aki nagy baseball fan. :)

Egy páran öltönyben érkeztek a játékban és igyekeztek elkapni az intermezzók alatt osztogatott Giants trikókat. Mások talpig Giantsba öltöztek, és tulajdonképpen az 1 évestől a 80-ig minden korosztály reprezentálta magát. Egyszer még a kivetítőre is kiírták, hogy üdvözlik a USF diákokat (ez a nagy csoportoknál szokás, különben nagyon sokat kell fizetni érte). Lánykérést ugyan nem láttunk, de születésnapi köszöntést igen. Aranyos volt az is, mikor ha Téged mutatott a kamera, akkor meg kellett csókolnod a melletted ülőt. Ezt persze a nép 'Woooo'-zása kísérte. Félve merem csak bevallani, hogy mióta itt vagyok, ez a savanyú káposztás hot-dog volt a legfinomabb, amit ettem. Nem akarom tudni, milyen ízfokozók voltak benne, de ellentétben a cafeteriás ételekkel, ezt kifjezetten szerettem. Még egy ok, miért szeretik az ilyen jellegű étkeket: mert van ízük. :)

Amilyen gyorsan megtelt a stadium, olyan gyorsan ki is ürült. Két norvég lánnyal (az egyik Jeanette, akinek a szülei magyarok) elszakadtunk a csoporttól a nagy kavarodásban és együtt mentünk vissza a campusra. Meg kell mondjam, San Francisco egyes belvárosi utcái nagyon nem szépek. A metróról leszállva kerestük a buszmegállót és egy kicsit eltévedtünk, de nem tértünk le a legforgalmasabb utcáról, csak az ellenkező irányba kezdtünk el sétálni. Tele volt hajléktalanokkal. Minden egyes beugrónál aludt egy.

Még csak fél tíz volt, de a buszunk csak fél óránként járt. Visszasírtam a mindig zsúfolt hetes buszt, aminek az éjszakai járata is negyed óránként jár. Továbbá kezdtem megérteni, miért dicsérték Katieék annyira a budapesti tömegközlekedést. 20 perc után nehezen, de sikerült felpréselni magunkat a buszra. Nyomor és bűz. Olyan hányingerem lett hirtelen, hogy le akartam szállni (amúgy is érzékeny vagyok a szagokra). Az hagyján, hogy a diákok mellett tele volt punkokkal és hajléktalan kinézetű emberekkel, de egyesek kifejezetten nem voltak bizalom gerjesztőek. Ketten például negyed órán át próbáltak előttünk taxit fogni, sikertelenül. Ugyan a busz pár sarokra tesz le a Pedrótól mégis úgy döntöttem, leszállok a lányokkal, akik a campusan laknak és kihasználom az egyetem 'security escort' szolgáltatását. Nem akartam még véletlenül sem leszállni ott, ahol azok a kétes kinézetű (borotvált fej, kivéve két copfot, ami össze volt gumizva, mint az óvodás  kislányoknak és mindehhez egy kb. 30 éves szakadt aktatáska dukált, vakító pszichopata szemekkel). Persze, mindenhol vannak hasonló alakok, de ismerős terepen mégiscsak más. Metta (norvég lány) meg pont most mesélte, hogy meggyilkoltak egy velünk egy idős lányt Budapesten. Szóval egy gyors telefon után vártam, míg megérkezik a campusra az 'egyetemi taxi', mely egészen hazáig hozott és csak azután hajtott el, miután már bent voltam az épületben. Egészen éjfélig lehet őket hívni és bizonyos távolságon belül ingyen hazavisz, hogy ne kelljen a sötétben egyedül gyalogolni. :)

Jó sok élmény egy napra.  Holnap pedig új kalandok várnak remélhetőleg. :)

A tegnapi pánik, miként fogok megfelelni az itteni követelményekben csökkenőben van. Valószínű én vettem túl komolyan a dolgokat és az egekbe magasztáltam minden órát és tanári elvárást. Ma viszont több órán több osztálytársammal (jobb szót nem tudok rá) beszéltem és egész megnyugtató információkat és megerősítéseket sikerült beszerznem.

Érdekes volt az egyik gondolat az indiai tanártól a US Foreign Policy órán, hogy az amerikaiak többek közt abban térnek el a világ más népeitől, hogy rettenetesen idealisták, nem ismernek lehetetlent és saját magukat tartják mindig minden körülmény közt a legjobbnak. Ezt összekapcsolta a türelmetlenségükkel, hogy mindent eredményt azonnal akarnak és tökéletesen, ami pedig a rövid történeti múltjukból fakad. Elgondolkodtató állítások. Egy biztos, hogy (remélhetőleg) ez a légkör segít felpumpálni az egészséges önbizalmamat.

Jól eső érzés az órán azt hallani, hogy milyen ügyesek vagyunk, ha valamit jól csináltunk (olykor csak megcsináltunk). Pl. a mai Pubic Speaking órán végigmentünk megint a neveken és 1-2 embernek el kellett ismételnie. Még ha a felét nem is tudta (persze segítettünk), járt a taps a kör végén. Ezzel szemben az otthoni szemlélet mi volt: "Nem tudod? Ülj le, egyes!" Végre nem dőlök bele a saját kardomba, hogy otthon milyen nehéz diplomával elhelyezkedni (minden bizonnyal itt is) és mennyi szenvedés vár ránk a kezdeti időszakban. Sokkal inkább elmerengek a tanár szavain, hogy a legnagyobb érték, amit az egyetemen (college-on) megtanulhatunk az alakalmazkodó-képesség (adaptability). Való igaz, ez egy pótolhatatlan érték és bízom benne, hogy ezen készséggel alaposan fel leszek vértezve. :)

Az ebédemet ma úgy éltem meg, mintha álomvilágban éltem volna. A nagy rohanásban nem beszéltem meg senkivel időpontot, így mikor lehuppantam kis tálcámmal a cafeteriában, rögtön ott termett egy 70 év körüli bácsi, hogy le ülhet-e. Nem ellenkeztem, így hát végigbeszélt, amíg befejeztem a menüt. Nem tudtam hova tenni. Áradozott a magyar gulyásról és panaszkodott, hogy mennyire nincs íze a mostani élelmiszereknek és a vietnámi háború idején minden más volt, meg persze az amerikai hadseregnek mindig is meg volt és meg lesz a 'riszpektje'. Szépen elköszöntünk egymástól és mentem órára. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy miért épp hozzám jött oda (volt máshol is hely), aztán csak mosolyogtam az egészen egyet. :)

Otthon kezd beköszönteni az ősz (a reggel fél hetes hírműsor a Petőfin mindig bemondja:)), de itt az idő továbbra is változatlan. Jó volt délután élvezni a fűben a napsütés egy Ben & Jerry jégkrémmel. :)

Este elmentem megint jógázni a sport centrumba (a vasárnapi sokkal inkább meditációs volt, mint átmozgató). Mint a filmekben: kb. ötvenen egy termben próbáljuk utánozni, amit a tanár csinál. Az otthoni max 10-12 fős csoportomhoz képest, ahol Norbi (oktató) mindig kijavította a hibákat és az órán kellemes zene szólt, ez sokkal személytelenebb volt, viszont legalább egy kicsit átmozgatott. Tegnap kardio gépeztem, holnap pedig megyünk Baseball meccsre. Kezdek egész sportos lenni. :) 

Igazság szerint most kezdem megérteni Anyukám teljesen normális kérdését a régi Erasmusidőkből: "Ha csak három tárgyad van és csak három nap kell iskolába menjál, akkor mit csinálsz Te pontosan kint?" A kérdés teljesen jogos és hirtelen én is számot vetek magammal, hogy mit is csináltam én egy évig Nijmegenben, azon kívűl, hogy olykor egyetemen is voltam. Na jó, persze az idő mindent megszépít és 2 év távlatából olyan egyszerűnek tűnik minden...

A forgatókönyv annyiban változott, hogy a helyszín San Francisco (egy sokkal élettelibb, lüktetőbb, színesebb és multikluturális város, mint Nijmegen volt); az egyetem, ahol tanulok nem 'egyszerűen' katolikus, hanem jezsuita; a lakótársaim a kollégiumban amerikaiak és nem nemzetközi, ill. cserediákok; nem három hanem 5 tárgyam van egy szemeszterben; minden nap van órám (hétfő-szerda-péntek ismétlődik ugyanazokkal a tárgyakkal, illetve a kedd a csütörtököt fedi) és végül de nem utolsó sorban sokkal jobban lefoglal az egyetem, mint korábban bármikor. Persze erősen él még bennem a kezdeti lelkesedés, hogy mindent igyeksze időben elkezdeni és precízen befejezni. 

A fentieknek köszönhetően a vasárnap a gimnáziumhoz hasonlóan tanulgatósan telt, majd a hétfő hasonlóképp folytatódott csak mindezt órákkal fűszerezve. Ez nem azt jelenti, hogy komplikált dolgokat tanulunk (kivéve az egyik tényleg keméy órámat: US Foreign Policy), egyszerűen csak a tanárok szeretnek házifeladatot adni, amit persze számon is kérnek. A jó a dologban, hogy az évközbeni munkánk (prezentációk, tanulmányutak, esszék, órai aktivitás, olvasónapló vezetése releváns aktuálpolitikai cikkekről, illetve San Francisco-ról) igen is beleszámít az év vége osztályzásba, így ösztönözve vagyunk a részvételben.

Már kezdem azt is megérteni, miért individualistábbak általában az amerikai, mint mondjuk az európaiak. Egyszerűen úgy le van mindenki foglalva a saját kis ügyes-bajos dolgaival, hogy ez kerül az első helyre és minden más csupán ez után következik. Érdekes volt a budapesti USF-eseknek a megjegyzése, hogy számukra úgy tűnik Magyarországon mindenkinek van barátja/barátnője. Milyen relatív minden, elég csak más szemszögből szemlélni a történéseket. Az viszont kétségtelen, hogy Hollandiához hasonlóan itt sem lehet minden sarkon ölelkező párokat látni. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy nincsenek is ilyen kapcsolatok, de legalábbis nincs idejük úgy kimutatni. Vagy én nem tudom. :)

Lényeg ami lényeg, hogy a mai golf órán megtanultunk a teljes swing-et. Na ez még egy érdekes menet volt vasárnap, mikor a golf könyvet olvastam és próbáltam megérteni a terminológiát. Persze majdnem minden szakkifejezést a magyar nyelvben is angolul használunk... :) Végül is, a vívásban 'franciául' beszélünk, de azt olyan természetes volt megtanulni 10 éves koromban. 

Összeségében véve a nagy individualizmusban, önállóságban és mindig másokhoz csapódásban jó volt a fontos dolgokra koncentrálni. Az persze jó kérdés, mi is számít fontosnak: az egyetem szemszögéből nézve mindenképp az agyi, testi, lelki egészség. Nem hiába a USF mottója: 'Educating Minds and Hearts to Change the World'.

A mindig másokhoz csapódás pedig abban merül ki, hogy amikor épp nem a nemzetközi diákokkal programozunk, akkor beolvadok a környezetembe és felveszem erre az időszakra a 'Hi, How are you' stílust. A campus tényleg nem olyan nagy (otthoni viszonylatban persze igen), így mindig lehet ismerőssel találkozni.

Ígyhát, mint mindenben az órára készülős, bejárós időszaknak is a jó oldalát látom. :)

Gyönyörű napsütésre ébredtem szombat reggel, mely máris széppé tette a szombatomat. Ugyan félve nyitottam ki az ablakot, hiszen olyan csalóka itt az időjárás, de kellemes meglepetésemre egész meleg volt, legalábbis nem az a csípős szél. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy ezt a napot teljes egészében a városnak dedikálom és csak vasárnap költözöm be a könyvtárba a halomnyi könyvvel és olvasnivalóval. Minden bizonnyal jó döntést hoztam.

Folytattuk városnéző túránkat a spanyol és olasz csoporttal és bejártuk az egyik legérdekesebb részét a városnak. Nem tudtam eldönetni, hogy turistának minősülök-e vagy, félig-meddig helybélinek, hiszen 4 hónapot csak nem szokott az ember turistáskodni. Akárhogy is, fényképezőgéppel a kezemben igyekeztem beleolvadni a város nyüzsgésébe, ami egyáltalán nem volt nehéz. A legextrémebb dolgokat nem is tudtam lencsevégre kapni, hiszen tudjátok személyiségi jogok és társaik, de azért láttunk pár érdekes arcot a mai nap folyamán a  Haight Str.-en (hippi negyed) és a Castro-ban (meleg negyed).

A tegnapi süvítő szélben is azon gondolkoztunk, miért épp San Francisco-ban a legmagasabb a hajléktalanok száma és miért nem költöznek Los Angeles-be. Erre magyarázatot ma ugyan nem kaptunk, de a látvány bőségesen kijutott. A Haight Str igazi forgatag volt, tele viccesebbnél viccesebb boltokkal, rasztahajú vagy anélküli hippikkel, zenészekkel, koldusokkal és életművészekkel. Mindezt gyönyörű viktoriánus házak közt képzejétek el!

Amikor kellőképp kibámészkodtunk magunkat az utcán és az üzletekben elkezdtünk sétálni a aCastro felé. Nem tudom, honnan kapta a nevét a környék, de annyi biztos, hogy a háborút követően kezdtek a környéken a homoszexuálisak potom áron házakat vásárolni és a Castro Str mentén igazi kis közösségük alakult ki. Csakúgy, mint Little Italy-ben, itt is kis zászlók találhatók a villanypóznákon (szivárványos). Egy kicsit Amsterdam hangulatát idézte számomra Castro és Haight is. Az utca nagy részét boltok foglalják el, de van itt mozi és a Bank of America helyi kirendeltségén is a környékbeli zászló függ. Az árakat illetően vélhetően ez drágább környék, mint az Inner Richmond (ahol én lakom). Nálunk 12 $ a hajvágás, a Castron ez 20$-tól kezdődik. Hollandia után már nincsenek előítéleteim és nagyon hangulatosnak találtam a környéket (egy-két bolt kirakatát leszámítva) a sok turistával karöltve. Az éjszaki élete a környéknek híres, hiszen sok a bár és mindenki talál kedvére valót.

Délután még mindenki hazament szusszanni egyet mielőtt indultunk volna a Pedrosokkal az Ocean Beachre a Big Beach Bonfire-re. Hívtam Lauráékat is, így egész megdobtuk a létszámot. Indulás előtt még muszáj volt elmennem bevásárolni a szokásos kis helyemre. Bemerészkedtem egy kínai pékségbe, ahol először minden kínaiul volt kiírva és csak azután angolul. Kicsit furcsán is néztek rám az emberek, de nem izgattam magam. Kértem egy csirkés buktát, de miután találtam a zacskóban egy hajszálat eléggé  elment tőle a kedvem. A kedvenc  ételeimben sem szeretem, hátmég az olyanban, amit csak épp próbálok felfedezni. Így hát jó nyugati lévén első utam a KFC-be vezetett (volt mellette egy Taco Bell is, de biztosra mentem, hiszen otthon csak KFC van) és végre ettem húst. :) Érdekes, hogy a caffeteriában nagyrészt csak 'junk food'-ot találsz, vagypedig hiper zöld és egészséges dolgokat, a kettő közt átmenet nem nagyon van. Életemben először éreztem azt, hogy azt kérem, amit ismerek és nem akarok valami újat kipróbálni. Őszintén szólva, rémisztő volt. Bízom benne, hogy ez csak átmeneti hiányolása az otthoni kosztnak és hamarosan visszatér  kísérletező kedv. 

Akárhogy is, de elindultunk a óceán partjára. Annyira izgatott voltam. Láttam már tengert Európában, nem is egyet, meg voltam az Atlanti óceánnál, de a Csendes-óceán mindig olyan elérhetetlennek tűnt számomra. Not anymore! :) A 31-es busz (ami megy az egyetmre is) végállomása pont a partnál van, és itt végződik a Golden Gate Park is. Már kezdett lemenni a nap mikor a homokban gyalogoltunk és néztünk a sárkányeregetőket, valamint a többieket. A szél nagyra csapta a hullámokat és a széles plázson túl az óceánnak se vége se hossza nem volt. Csodálatos érzés volt. A parton kisebb-nagyobb baráti társaságok sütögettek a tűz mellett. Mivel szombat este volt, a part másik felére kellett mennünk, hogy meggyújtsük a saját kis tüzünket. Miután a fiúk kiásták a gödröt (már amennyire lehet a homokban ásni), hamar feléledt a tűz is, hála a bolti fának és egyéb segídeszközöknek. Igazi amerikaiakként lassan neki is láttun a S'more-ozásnak. A pillecukrot köztudott módon ők nem magában eszik (pedig az ízesített puha pillecukornál nincs is jobb), hanem megpiriítják (valaki teljesen égetten szereti), majd Hershey's csokoládét tesznek rá, és mindezt két grand cracker (ostyalap) közé teszik, majd összenyomjáj mint a szendvicset. Mindenképp érdemes kipróbálni, érdekes ízvilága van. Énnem vagyok nagy rajongója a Hershey's csokinak (sokszor az az érzésem, hogy el  vagyok kényesztetve az európai ízekkel), de tényleg nem rossz a kettő együtt.

Pár srác a Pedróból hozott magával  gitárt és egész jó hangjuk volt, így nagyon feldobták az estét. Azt leszámítva, hogy nem szalonnát sütöttünk, hanem Marshmallows-t és nem a Börtön ablakábant,  illetve Ohiot énekeltünk, és nem az erdő vagy valamilyen kis tó volt mögöttünk, hanem az óceán, pont olyan volt mint otthon. Nagyon jól sikerült kis este volt és a két Resident Advisory a folyosón Chelsy és Sundai (kínai lány, aki masteren van itt) is nagyon aranyosak. Volt még egy lány az emeltről, Maria (Laura megjegyezte milyen szépen beszél spanyolul -> persze Maria szülei spanyolok...) és sok nemzetközi diák, meg ázsiaiak a koliból.

Szeretnék még átélni hasonló napokat, de holnap már vár a könyvtár és a sok olvasnivaló...

El telt az első egyetemi hét, eljött a péntek délután. Végre kiszabadultunk a campus környékéről két spanyol és egy olasz diákkal. Napközben a caffeteriában összefutottam Elisabettaval és megbeszétünk, hogy amint végzek délután, indulunk is a városba. Mindegy, hogy melyik részére szabadulunk be, de már alig bírtunk magunkkal, hogy újra kattintgathatunk a kameránkkal. :) 

Az egyetem mellett is megálló 38-as busz egészen a Union Squar-ig vitt minket. Chicago után valóban nem olyan nagyok az épületek, de egy átlag európai városhoz képest (kivéve Stuttgart) nem kicsik. A Square környéke tele volt divatosabbnál divatosabb boltokkal, mi mégis a meredek utcát szemeltük ki útvonalként, mely a China town-ba vezet. Pár száz méter után úgy döntöttünk, inkább cable car-ral (a tipukus helyi kis villamos) megyünk tovább. Az elsőre nem fértünk fel, annyi ember lógott rajta, de a következőn nekünk volt a legjobb helyünk: állhattunk, ülhettünk és pózolhattunk a kamerába.  :) Egészen a végállomásig mentünk, mely a Little Italy-hez volt közel és bejárható távolságnyira volt a beach is, szép kilátással az Alcatrazra.

Hamar betájoltuk magunkat a térképen és már ki is szemeltünk a Lombard Str.-et, mely a világ leghíresebb utcái közé tartozik. Korábban annyira meredek volt, hogy autóval nem is lehetett lehajtani róla, ezért apró kanyarokat vágtak rajta és bezöldesítették az egészet. A turisták a bérelt kocsiban (mind teli volt és vadul fényképeztek) élvezték az extrém körülményt és a kilátást, mely majdnem mindenhol páratlan a City-ben. A City egyébként az informálisan hivatalos neve a városnak, így mikor hivatkoznak rá, mindenki tudja miről is van szó.

Kicsit sétáltunk még a Russian Hill környékén (egyik legelitebb negyed), aztán vártunk pár cable car-t mielőtt visszaindultunk volna. Nagyon erős volt a hideg szél, így a 12 fokot még hidegebbnek éreztük. az átlag amerikai persze változatlanul papucsban. Igazán irigylem őket. Én is szeretnék úgy öltözkedni mindenféle következmény nélkül.

Már egy hete, hogy itt vagyunk és most kezdem megszokni. Biztos az időátállás is benne van. Még régebben azt olvastam, hogy ahány óra különbség van a két célország közt, annyi nap szükségeltetik az időátálláshoz. Lassan ezen kezdünk túl lenni. Jó az is, hogy rendszer lesz az életünkben és lehet tervezni. Minden bizonnyal szükségem is lesz rá, hiszen két egyetemet kell összehangolni és most már nem lehet linkeskedni. :)

Az első órám a Public Speaking nevezetű tárgy volt. Azt hiszem, a neve egész jól fedi, miről is van szó. Mivel nem tudtam hol van a terem, egy órával a kezdet előtt érkeztem. Duplán le is csekkoltam, nehogy feleslegesen pazaroljak el egy órányi hiányzást. A tanár egy nagy darab, jó kedélyű középkorú férfi. És hogy miben más egy átlagos itteni óra, mint otthon? Mondjatok nekem egy olyan tanárt, aki zenét válogat, hogy lazítsa az óra előtti perceket. Pontosan, mint a gimiben, mindenki legalább 10 perccel korábban érkezik és nyitott füzettel, tollal a kézben, startra készen várnak. Ez mondjuk tetszik. Átvettük a több oldalas Syllabust és mindenkinek kellett egy kicsit olvasnia. Ezt monduk érdekes volt végighallgatni. Volt aki folyékonyan beszélt angolul, de ha olvasni kellett, akkor az már akadályokba ütközött. Óra vége felé átvettük a neveket, de nem is akárhogy: mindenki elmondta a nevét és hozzátett egy szót (ugyanazzal a betűvel kezdődőt, mint a keresztneve) és elismételtük az előttünk levő nevét. Pl.: I'm Melinda an I like milk chocolet. Ahogy Brian (tanár) mondta: mostmár olyanok vagyunk, mint egy kis család. :) Igen, tudom. Otthoni egyetemista fejjel ez egy kicsit fura, de sokkal személyesebb. Csütörtökre már 3 fejezetet el is kell olvasni a könyvben és apró jegyzeteket kell készíteni. Kedden pedig kiselőadást tartok egy számomra meghatározó eseménysről 3-5 percben... Belecsaptunk a lecsóba.

Apropó, könyvek. Mint minden, azok is drágák. Kizárólag erre az órára való könyv újonnan 90 dollár. Lehet használtat is venni az itteni könyvesboltan (70$), de ezek már mind elfogytak. Valószínűleg az Amazon-on való rendelés a legolcsóbb, de legalább egy hét, míg kihozzák és ugye nekem most kell a könyv. Nagy tanakodás, mit is legyen, míg végül Chelsy, a folyosófelügyelő (Resident Advisor) adta meg a választ a caffeteriában. Egy héten belül visszaadja az egyetmi könyvesbolt a pénzt, ha mégsem kell a könyv (pl. más tárgyat szeretnél hallgatni). Így, egy hétig tudom az újot használni, míg a használt megérkezik. Gondoltam én, ez így is lesz... A kis naív. Valamiért nem tudtam interneten fizetni, mert a rendszer azt hitte, hogy nem megfelelő ember használja a kártyát. Visszementünk hát a boltba, hogy megerősítsük az említett feltétel hírét. Na de itt jön a csavar: találtunk a bolt mellett egy nagy dobozt, ahova kiselejtezett könyveket gyűjtöttek. A magyar ember persze elkezd turkálni és csodák csodája megtalálja az áhított könyvnek a 8.kiadását (nekünk a 9. kellett volna). Mivel nem jogi könyvről van szó, így nem hiszem, hogy olyan sok minden változott volna benne pár év során. Így kell 60$-t spórolni (amazonos ár). :) A többi órára a könyvet megrendeltem a könyvtárba, remélem hétfőre meglesz és akkor egész jó leszek. :) Majd évközben meglátom, melyiknek van értelme és értéke. Jók ezek az ingyen dolgok. Napközben Coca Zero-t osztogattak, illetve mosózsákot, így nem kell szatyrozni (pedig az nagyon magyar lett volna). :) Tovább kiderült az is, hogy minden kedden 12 doboz ingyen pizza érkezik a Pedroba. :)

3 usf-essel is sikerült ma összefutnom, akik megmutatták a sportcentrumot. Nagyon szuper, van uszoda és konditerem, ahova bárhova lehet menni és vannak órák, ahova fel lehet iratkozni. Kicsit holland érzés.  :)

Jó volt hazafelé sétálni a naplementében és a kellemes nyári melegben (ami itt szokatlan). Jin gondolkoztam, Julcsi lakótársán. 32 évesen eljön ide, hogy újságírást tanuljon (Shanghajban egyébként újságíró), otthagyja a férjét és a 6 éves kisfiát és egyszerűen nem találja a helyét. Én is úg izgultam, hogy milyen öreg leszek a többiekhez képest, mit szóljon ő. Már izgul a követelmények miatt és olyan elveszetten mozog a campuson. Mondjuk teljesen megértem. Este a caffeteriában futottunk vele össze, ahol megint nagy volt a ricsaj, pontosan az amerikai tini filmek mintájára: szőke lányok a szőkékkel, ázsiaikkal az ázsiaiakkal, sportolók, a sportolókkal. Még magamat sem tudom hova besorolni... Az ebédlő négy sarkában négy különböző típusú ételt lehet kapni. Az embereken végigpillantva könnyű rájönni, hol adnak hamburgert és melyik a 'veggy corner'. :)

Azon méláztam még, hogy mennyire individualisták az emberek. Otthon a családnak sokkal nagyobb szerepe van, a fontos döntéseket általában közösen hozzuk. Persze, kicsi az ország is, így nagy távolságok nincsenek, de külföldre sem költözünk ok nélkül és akkor is hazavágyunk. De hogy mi késztet egy 18 éves fiatalt, hogy 6000 km-re az otthonától tanuljon és egy harmadik helyen telepedjen le gyökerek nélkül, azt nem tudom. Valahogy hasonlóak a kapcsolatok is. Mindenki csinálja a saját maga kis dolgát, és ha jókor jó helyen futnak össze, akkor esetleg elmennek ebédelni vagy egyéb napi teendőt (vásárlás, edzés, stb.) végezni. Nem véletlenül olyan népszerű a 'We can hang out" kifejezés. Tényleg csak úgy lógnak. Mindenkivel jóban vannak, de úgy igazán senkivel sem (vagy életszakasz függő, hogy mikor éppen kivel). Ezért a sok pszichológus: ha már anyucival, apucival nem tudnak úgy beszélni és a barátok közt is van egy határ, amelyen nincs tovább, akkor kell valaki, akinek el lehet mondani szívünk baját.

Voltuk még az egyetemi templomban délben misén. Sokat ugyan nem értettem belőle (a magyar katolikusban sem tudom mindig mi történik), de valóban lelki megnyugvás volt 20 percben, gyorstalpaló evangéliummal. Amikor egymást kellett üdvözölni, akkor mindenki körbefordult és integettünk egymásnak, a mellettünk lévőt pedig megöleltük. Talán mi ketten maradtunk egyedül a helyünkön és nem áldoztunk...

Holnap hosszú nap következik és végre megkapjuk a MUNI Pass-t is, így végre tudunk szabadon utazni.

Mára még csak annyit, hogy a nevem alapján, már négyen néztek orosznak... Végülis minden nézőpont kérdése: Hollandiában spanyol voltam, Amerikában orosz. Nem rossz arány. :)

Az utolsó iskolamentes nap a hétfő volt. Nagy lendülettel nyakunkba is vettük a várost, mi nemzetközi diákok. A hét fős csoport hamar lemorzsolódott, miután mindenkinek más igénye és intéznivalója volt: telefon, ruha, konyhai felszerelések, posta, drogéria,  stb. Még sikerült együtt kideríteni, melyik a számunkra leginkább megfelelő telefon tarifa. Nem volt könnyű a helyzet a nyelvek kavalkádjában, pedig az eladó, ugyan erős kínai akcentussal nagyon próbálkozott. Kiderült ugyanis, hogy csak SIM kártyát nem lehet venni, legalábbis drágább úgy.  Éppen ezért 30 dolláros LG készüleket választottuk, amit természetesen nem tudunk Európában használni. Hát igen, ez a fogyasztói társadalom. Meglepő módon, az amerikai rendszer mint mindig, ebben az esetben is furcsán működik. Nem csak a kimenő hívásokért, de a beövőkért is fizetek és ugyanez vonatkozik az sms-ekre is. Gondoljtok el egy tini szerelmet: 'Jól van, akkor majd este hívlak!' 'Megőrültél, azért én is fizetek, majd interneten keresztül beszélünk!'. Azért vannak olyan csomagok (szerződéssel és hűségnyilatkozattal), amelyekben nem kell fizetni a bejövő sms-ekért, stb., de azt nem nekünk találták ki erre a rövid időszakra.

Ezt követően bejártunk pár boltot Julcsival. A kedvencünk a Ross volt (Dress for less), ahol folyamatosan kiárusítás van. Julcsinak már megfelelő helyismerete van, hogy mit hol érdemes keresni, ami nagyban megkönnyíti a beilleszkedés folyamatát. Kicsit magyar napot tartottunk, de ez jól jött a lelki nyugalmunk érdekében. Mikor gyümölccsel is felszerelkeztünk és rácsodálkoztunk a 2,5 kilós gumicukor csomagra, 15 kilós rizsre, 3 kilós corn flakesre, az úton találtunk egy tévét, rajta egy felirattal, hog működik és el lehet vinni. Még ugyan nem sikerült beüzemelni, de megpróbáljuk. 'Csak' 3 sarkot kellett cipelni, kicsit megizzadtunk vele, de jó kis kaland volt. Itt ez is olyan természetes, senkinek fel nem tűnik, hogy két csak egy tévével mászkál. Mikor megérkeztünk a koliba, letettük egy pillanatra, hogy pihenjünk és kinyissuk a lift ajtaját. Ez idő alatt 3 fiatal srác libbent be az ajtón és felkapták a tévét, majd beszállták  liftbe. Még beszélgettünk is, hogy idáig cipeltük és milyen rendesek, hogy felhozzák. Ahhaa, mi kis naívak, alig tudtuk kitépni  kezükből, mikor ki akartak szállni a 3-on. Ez már majdnem olyan hollandos volt... :)

Már-már kezdem magam antiszociálisnak érezni, hogy egész nap itthon voltam, de olyan jó volt végre rendszerezni a gondolataimat. Szép nyugodtan átgondoltam, hogy milyen tárgyaim lesznek otthon, hiszen holnap már a Pázmányos is tárgyfelvétel van. Variáltam az itteni órarendemen is egy kicsit. Eddig úgy néz ki, hogy intenzív spanyolt fogok tanulni, 'Bevezetést a nemzetközi politikába', lesz egy kezdő golf órám és ha minden igaz egy 'Public Speaking'-em. Mindez azt jelenti, hogy hétfőn, kedden és pénteken egész nap bent leszek az egyetemen. Végre sikerült Ákival ma egy kicsit skyp-olnunk (az első otthoni beszélgetés és már épp itt volt az ideje) és az órarndemre csak annyit mondott, hogy ennyit utoljára gimnáziumban volt bent az iskolában. Nos igen, itt mutatkozik meg a két rendszer közti különbség.

A mai nap eseményéhez tartozik még egy kis Pedros összejövetel a közösségi térben, amit holnnap fogunk folytatni, mert nagyon kevesen voltunk. Tetszik, hogy ki van plakátolva az épület a különböző programokkal és tényleg úgy tűnik, hogy törődnek a közösségi élettel.

Ma volt az első nap (szombat), amit végre nem a Campuson töltöttünk végig. Őszintén szólva, elég fáradt vagyok, mert ma is korán kellett kelni. Ugyan a találkozó csak 10-kor volt az egyetemen és utána együtt mentünk a Bay cruise-ra, de előtte még pár dolgot el kellett intéznem. Valamiért nem működött pár oldal a gépen, így nem tudtam megvenni a MUNI Pass (városi tömegközlekedés). Persze mindenki mást mondott, de azért így sem tudtak átverni. :) Végül csak megoldottam.

A kirándulás csak a nemzetközi diákoknak volt és nem is volt kötelező, de azért egész sokan eljöttek. Körbehajókáztuk az Alcatrazt és átmentünk a Golden Gate híd alatt is. Persze itt nagyon büszkék a helyiek mindenre. Azzal már megbarátkoztam, hogy enyhén túlsúlyosak az emberek (mondjuk amilyen élelmiszer felhozataluk van, ezen nem is csodálkozom) és már csak néha csodálkozom rá, hogy tanga papucsban járnak a 12 fokban is meg rövidnadrágban, de mindenkinek a pólója hirdet valamit. Egyszerűen imádnak rövidíteni és ez nem merül ki az egyetemi nevekben. Minden második ember vagy egy államot (általában Kaliforniát), vagy egy egyetemet, vagy valami hasonlót hirdetett magán.

Meglátogattuk a Pear 39-et, ami lényegében a régi kikötő volt és most egy nagy kirakodóvásár. Az ausztrál csaj egy amusement parkhoz hasonlította. Nagyon érdekes, hogy milyen különbözően beszélünk angolul: kínai, líbiai, német, spanyol, olasz, asztrál, finn, amerikai, japán, de persze a legjobb az ír.  Tényleg nagyon kell figyelned, mint mond, mert könnyen elveszted a fonalat, holott neki tényleg az angol az anyanyelve.

Az öböl egyébként természetes élőhelye a fókáknak és a kikötőben a külön neki készített ingó stégeken süttették magukat. Az idő percről percre változhat és gyakran előfordul, hogy a város egyik fele ködbe burkolózik, a másikon viszont süt a nap. Szerencsénk volt a mai idővel, mert teljes egészében láthattuk a hidat és a teljes öblöt. A parton Boudin-nál ettük cipós levest, csak itt nem gulyással töltötték meg vagy hagymalevessel, hanem hallevessel. Természetesen ez is 'tipikus" itteni dolog és sehol máshol nem kapható. Finom volt a jó sűrű leves, amit enyhén savanykás tésztájú cipóban tálaltak.

Hihetetlen, de tényleg könnyű magyarokra bukkanni. Még tegnap, mikor sétáltunk a campus területén  és a jogi kar előtt haladtunk el, összefutottunk Lacival (évfolyamtársam volt és most egy éves LLM programot csinál itt a jogi karon. Nekik korábban kezdődik a suli és már meg is kapták a tonnányi könyveiket. Ezt követően Linda (előző szemesztert Budapesten töltötte, de egyébként kaliforniai, viszont a szülei magyarok) szúrt ki az utcán. Ma pedig kiderült, hogy az egyik norvég lány, Jeanette, aki egyébként Londonban tanul, szintén magyar származású, csak ő Osloban született. Hihetetlen milyen kicsi a világ. Mondok egy másik példát: egy líbiai gyerek, aki Ukrajnában és Dél-Afrikában nőtt fel (diplomata szülők) teljesen vletlenül, de Romániában született. Elég bizarr San Francisco egy arabbal angolul arról  beszélgetni, hogy miért nem beszél egyikünk sem románul... De biztos ér majd ennél nagyobb meglepetés is a közeljövőben.

Körbehajókáztuk az Alcatrazt, amit régen csak rock-nak neveztek, hiszen semmi nem volt a szigeten és először földet kellett hajóval szállítani, azután kezdődhetett csak meg az építkezés. Még természetes víz sincs a szigeten, ezért fontos a kimagasló víztározó. Egyébként csupán 1934 és 1963 közt üzemelt börtönként, ahova Amerika legveszélyesebb bűnözőit helyezték el. A börtön szigora és magas fenntartási költségei vezettek el a bezárásához. Hajóról úg tűnik, egész közel van a parthoz, ennek ellenére mégsem olyan könnyű megszökni. Nagyon erős a szél (ezért manapság sok vitorlázót lehet látni a környéken) és a víz is hideg. Ennek ellenére láttunk fürdőzőket a vízben. Pontosabban úszókat, akik a pár héttel később megrendezésre kerülő öbölátúszásra edzettek, ami Alcatraz szigetétől egészen a partig tart. Hát nem semmi. Úgy tűnik, nem csupán a hollandok olyan merészek, hogy az Északi-tengerbe merészkedjenek.

Hazafelé jövet maradtam a buszon és nem szálltam le a többiekkel, akik a Campuson laknak, hanem kényelmesen hazabuszoztam. Jövő héten remélhetőleg már meg lesz a kártyám, amivel korlátlanul utazhatok 120$-ért. Ez kb. fele annak az összegnek, amennyibe mindez kerülne, ha havonta venném meg a teljes árú bérletet. Egy út egyébként 2$. Nagyon vicces a jelzőrendszer. Nem is kell felállnod a helyedről, ahhoz hogy jelezd leszállási szándékod. Hollandiában is több gombot találtál az ülőhelyek környékén, de ez minden bizonnyal költséges megoldás az egyszerű dróthoz képest. Ténylegesen fut egy műanyag madzag az ablak mentén, amit meg kell kicsit rángatni és ennyi az egész.

Elmentem még bevásárolni itt a környéken. Rögtön a kínai zöldségeshez mentem, mert az sokkal olcsóbb, mint a bolt és nincsenek halálra fényezve egyenként a gyümölcsök. A bolttal viszont kicsit bajban voltam. Nagyjából semmit nem értettem mert még az eligazító jelek is kínaiul voltak kiírva. Gyorsan kerestem is egy másikat. Viszont hihetetlen mekkora élet volt így szombaton. Parkolni tényleg nagyon nehéz a városban, ezért a felfordulás még nagyobbnak tűnt. Különösképpen azért, mert most volt a beköltözés a Campusra is az itteni diákoknak. Nagyobbnál nagyobb kocsik érkeztek a közeli és távolabbi kertvárosokból, hiszen a szülők biztosak akartak lenni gyermekük jövőjét illetően, különösképpen, ha már ennyit fizetnek érte.
Most végre van egy kis nyugi, hogy én is összeszedjem a gondolataimat és felkészüljek a jövő hétre, hiszen kedden már  kezdődik a tanítás.
 

Az orientáció pénteken is tovább folytatódott és általánosan elmondható, hogy sok diáksegítő vett rajta részt. Volt többek közt egy nagyon vadóc olasz csaj. Mikor vége lett a mai napnak és végeztünk az egyetemen, akkor páran (természetesen csak európaiak 21 éve felett) beültünk egy bárba.

Vicces volt előkeresni a személyidet mielőtt beléptél a bárba. Az első hely, ahova mentünk (Buckstock) rockosabb helynek nézett ki, csomó szarvasfejjel a falon és csomó felirattal, de nem volt túl  nagy a mozgás. Az egyik spanyol srác ráadásul nem hozott semmilyen iratot magával, így be sem engedték. Így átmentünk egy pizzás-báros helyre (Orgazmica) ahol "csak" a bárpultnál kérik az igazolványt. Mi, a kis európai fejünkkel persze rögtön mondtuk a srácnak, hogy hozunk neki is egyet, mire Katherina felvilágosított, hogy az nem így működik. Figyelik, hogy ki iszik és ki volt a pultnál és nagyon kiszűrik az ilyen simlisségeket. Ráadásul, ha ez előfordul és ellenőrzést kapnak, a hatóság be is zárathatja a helyet, ennél fogva nagyon vigyáznak. Ugyanez vonatkozik a cigarettára is, ha megkérsz valakit az utcán, hogy vegyen neked és ezt kiszúrja a rendőr. Sokkal többet látsz egyébként az utcákon, mint otthon. Van amikor csak úgy motoros járőrözgetnek, még az campus területén is.

Én vagyok az egyedüli exchange student, aki Pedroban lakik (Sün Balázs), viszont mint korábban már említettem, rengeteg ázsiai étterem van a környékén és bár is, csupán két saroknyira (itt persze azt úgy mondják: 2 blocks és nem corner). Katherina egyébként ázsiai tanulmányokat folytat (Master) és elhívta a lakótársát is, a kínai Martint. Legalább ennek kiejthetőneve neve. :) Eddig inkább csak láttam őket, mintsem beszélgettem velük. Sport menedzsmentet tanul és ő is két évig van itt. Kérdeztük, honnan való pontosan. Ez egy olyan kérdés, aminek értelme van Európában, pl. megkérdezni egy hollandtól  vagy egy némettől, esetleg spanyoltól, mert képben vagy a földrajzzal, de Kína.. Az egy teljesen más kérdés. Shanghajtól fél órányira lakik kocsival, ez az ő "home town-ja". Ment tovább a beszélgetés, mire kiderült, hogy az ő kis village-ében csupán 2 millióan élnek... Ha Isztambul elgondolkodtató volt számomra, akkor ehhez már hozzá sem tudok szólni. Jó volt azokat a dolgokat egy illetékestől hallani, amit már egyébként is olvastál könyvekben, vagy hallottál tv-ben/rádióban. Természetesen nincs testvére, így a szülők csak egy gyerekbe tudnak befektetni, mindamellett a jó álláslehetőségek száma is korlátozott, ezért kell hajtani. Ezen túlmenően kétszer annyi fiú van, mint lány, így nincsenek könnyű helyzetben a párkapcsolatot illetően sem. Hát, nálunk pont fordított az arány. Ezt végighallgatva, azért a srácnak egész jó esélyei vannak a jövőt illetően: jó iskola, magas (180, ami már óriásnak minősül náluk) és fehér ember számára is megkülönböztethető kinézete volt. Mindent összevetve, nem maradtunk sokáig, mert mindenki fáradt volt az orientáció után, de azért jó volt egy sört meginni és kicsit informálisabb közegben beszélgetni. Ráadásul, itt az árak sem voltak vészesek: 3 $ egy pintért (az ale különböző fajtái közül lehetett választani).

Napközben fejtágítás volt, hihetetlen bürokratikus az egész rendszer. Csomó papírmunka mindenhol. Az egésznek a tetejében, nem volt teljesen megfelelő a immunization form-om, ezért újra meg kellett kapnom az MMR oltást (mumpsz, rubeolla és még valami): 57 $. Viszont, ha nincsenek rendben a papírjaid szombat éjfélig, akkor kitesznek a campusi szállásról. Tulajdonképpen mindenhol ezzel fenyegetnek, ha nem csinálsz meg valamit, akkor helló... Julcsinak meg kell csinálni a TB szűrést is, mert azzal is volt vmi. Kell nekik a mantu teszt is meg a TB. Az én papíromon más sorban van kitöltve ugyanaz, mint neki, ezért nekem nem kell kiadnom még 30$--t érte. Persze, ehhez kellett az is, hogy a doktornéni megkérdezte, hogy beoltattak-e a karomon. Szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy igen. Mire Julcsi angolul kérdezi: tényleg? Yes, of course. Aztán magyarul megbeszéltük, hogy nem is. Hihetetlen, csak azt nézik, hogy legyen kitöltve minden sor és akkor minden ok, egyébként bumm szívtál. Persze itt is a rakat papírmunka, csakúgy, mint a Vészhelyzetben (csak éppen nem tolják melletted a lőtt sérültet). Visszaviszed, mire kapsz egy másik papírt, hogy akkor azt is. Miért nem lehet egyszerre odaadni? Fú, hát jó sok dolog van, amit még nem egészen értek, de lehet ez csak nézőpont kérdése.

Este volt még (a bár előtt) egy social evening, ahol wiii-ztünk és kiütöttem boxban egy spanyol lányt. Meg volt jenge, persze nálam dőlt le. Egész jó kis társaság jött össze a mai nappal, úgy hogy kiszelektálták az embereket és volt egy külön délutáni session csak az exchange student-eknek.

Használtam a kártyámat a cantinban, ami persze kétszer olyan drága mint a bolt, de pénzt nem fogok rajta hagyni. Már értem, Katie-ék Budapesten miért lettek annyira izgatottak, amikor kaptak vmit ajándékba: itt mindenért fizetni kell, de sokkal durvábban mint otthon.
Ha nem gazdag családba születsz, akkor az egyetlen kiugrási lehetőséged a sport. Ebédnél volt egy belga srác, aki jogász szeretne lenni, de még csak most kezdi 19 évesen az egyetemet. Egy pillanatig elgondolkoztam, azért ez nem kis befektetés a család részéről san franciscoban tartani a gyereket vagy 6 évig. Mire kiszedtem belőle, hogy sport (tenisz) ösztöndíjjal van itt és így nem kell fizetnie a tandíjat. Egy másik finn csaj ugyanezt csinálja csak golffal. Találkoztam egy holland csajjal is: rögtön kiszúrtam h holland? Mikor megkérdezte, nem értette, honnan tudtam. Hát a válasz elég egyszerű: nagy darab szőke csak, mezitláb birkenstock papucsban fennhordott orral. Na de ezt mégsem mondhatom neki. :)
Holnap megyünk hajókázni az öbölbe. Kíváncsi vagyok, mert eddig még nem voltam bent a városban. Tényleg lefoglal az egyetem, más mint otthon, hogy ezer más dolgot tudsz csinálni és csak azok után vagy fáradt...
 

Nem tudom ki mondta azt, hogy California mindig napos és szép idő van, Cabrioval járnak az emberek és bikinit viselnek az utcák is. Hát ez itt a 'Bay Area' részen nem érvényes, de egyáltalán! Már reggel, mikor mentem iskolába láttam a saját lehelletem, de négy rétegnyi ruhában nem fáztam. :) A legtöbb nemzetközi diák a Loyolában lakik, eddig nem találkoztam Pedróssal. Viszont Laura, a spanyol lány volt olyan rendes, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy hazakísérjenek Julcsival. Ezek után én nem is ellenkeztem. :) Még csak két napja vagyok itt, de már érzem a régi izmaimat a lábamban. A szobám is a negyediken van és mindig lépcsőzöm. :) A környék egyébként biztonságos. A belvárosi klasszikus kínai negyed mellett van egy másik, kevésbé turista. Ennek a környékén lakom én is. Pár utcával arrébb található egy csomó ázsiai étterem és bolt, a közeli házak viszont úgy néznek ki, mintha "törzsgyökeres" amerikai lakna benne. Persze azért mindig találsz egy kis Buddha szobrot itt-ott, lógó sárkányokat.

Viszont mindenki nagyon kedves. Elmentünk ma többek közt az egyetemi könyvesboltba. Hát, ég és föld a különbség a pázmányos és a usf-es kiszolgálás közt. Nagyban bolyongok, nézem mi van és mennyibe kerül (általában minden jó drága), mire a pult mögül kiinteget egy kis ázsia, hogy "Hello". Te mire gondolsz először ilyen esetben? "Nem, kösz, nem kell segítség". Mire kiderült: "No, I just say Hi..." Azt hittem lehidalok.

Másik történet: elmentünk az egyik szupermarketbe  és másfél dolláromat kártyával fizettem. Persze ez egy másik fajta leolvasó volt, mint a tegnapi boltban (az nem kért kódot, csak aláírást, de azt nem papírra, mint ahogy a gagyi hollandok kérték, hanem elektronikus spéci tollal egy spéci kütyüre). Ez kérte a pin kódot, aztán feltett egy csomó  kérdést. Hát, azt hiszem, már az elsőn megbuktam: Válassza ki a kártya típusát. A credit és debit card mellett fel volt sorolva egy rakatnyi. Hát igen, otthon ez ugye debitnek minősül, be is húztam majd válaszoltam a további kérdésekre: nem kérek vissza készpénzben, elfogadom a tranzakciót és ilyenek. A fizetés természetesen nem sikerült, így megpróbáltam (a csaj tanácsára) a creditet behúzni, és így már ment. Kb még ő kért elnézést. Persze, nyilván ez csak a felszín, de azért jó érzés legalább a boltban nem idegeskedni a kasszánál.

A mai nap egyébként végig az orientációval ment el, aminek volt hasznos és kevésbé hasznos része is A reggeli kifejezetten tetszett meg az ebéd (természetesen hamburger, de választhattál magadnak tésztát és salátát is). Zárójelben megjegyzem, az amcsik ezt így együtt ették. Én a hambival már úgy elteltem, hogy vacsira elég volt a müzlis joghurt. Amíg nincs konyha, addig nem is nagyon akarok vásárolgatni. Majd veszek vízforralót a szobámba, mert az még hiányzik. Nem tudom még mit fogok csinálni az itteni elektronikai eszközökkel a végén. :)

Ja, szóval reggeli, meg kaptunk egy info pack-ot és következtek a fejtágítók. Mire kell figyelni, milyen elintézni valók vannak még az órák előtt. Ezt követően karokra osztottak minket, mi kvázi a bölcsészekhez (Arts and Sciences) kerültünk. Itt tartottak egy cultural shock órát, hogy "What does culture mean" és kis csoportos beszélgetésben kellett megvitatni. Az asztalunknál: 2 kínai, 2 etióp, 1 indai és mi. Más dimenzió, mint az Erasmus, az biztos. Azt hiszem, most kezdem csak igazán felfogni, mekkora értéke van mindennek. Bár arról fogalmam sincs honnan van félévente 4 millió forintjuk (18.000 $) csak a tandíjra. Na mindegy. Volt egy "facilitator", aki az egész beszélgetést irányította. Fél óra ment el azzal, mi az a plagizálás és milyen követelményekkel jár, mit várnak el tőlünk a tanárok és milyen az amerikai 'class culture'. Milyen különbségek vannak az egyeskultúrák közt és persze amerikai sztereotípiák (fehér cipő, buggyos nadrág, fizikai érintkezés minimalizálása, stb.).

A délutáni nem kötelező könyvtár túrán kaptunk ajándékba fém füles bögrécskét, amit be lehet vinni az ottani gépekhez is, mert van teteje. :) Ezen már lényegesen kevesebb ázsiai vett részt. Ja, még egy jó sztori! Az első a nap a regisztrálásnál egyszerre hárman adtuk oda az útlevelünket a usf-es diák ügyintézőnek (kínai). Nálunk ugye nem okoz problémát felismerni képről a másikat. Hát ő teljesen zavarba jött, pedig nem most szállt le a hajóról. "Ok, please choose which one is yours." Mire Julcsi elkezdi mondani, hát igen ez egy régi kép. Erre a srác: "This is not a problem, but you know, I'm Asian and no racism but I cant make a difference". :) Az egésznek a teteje az volt, hogy Laura nem ismerte fel a srácot mikor elment a papírjainkkal és vártuk, hogy jöjjön vissza. A többiekhez képest nekem egész jól megy ez a felismerős. Jó volt az az egy év Hollandia.

Nagyon vicces: ki kellett tölteni egy alkohol tesztet az interneten. Az alkohollal kapcsolatosan tesz fel kérdéseket multiple choice szerűen, aztán kiértékeli, hogy miért jó, hogy nem kevered az alkoholt egyéb drogokkal. Akkorákat röhögnél rajta. Még nem fejeztem be, mert több részes, megpróbálom lementeni. Viszont most már meg tudom érteni az itteni 21 éves korhatárt az alkohol fogyasztáshoz. Ha már ennyit fizetsz az egyetemért, akkor tanulj is valamit. :) Másik kérdés: előfordult-e már veled, hogy kihagytál órát alkohol miatt. :)

Este Lakótársakat keresünket néztünk. Már Hollandiában is újra akartam nézni, de azért most is épp aktuális volt.
 

Szóval a megérkezést és pár óra alvást követően sok minden történt. Pár szó a szállásról: a szobám kicsivel nagyobb, mint a nijmegeni volt és mindenből kettő van: ágy, asztal, szekrény. Szobatársam még nincs és eddig úgy tűnik, nem is lesz. Egyébként főleg másodévesek laknak a koliban (eddig még nagyon kevesen költöztek be). Az előbb sikerült az internetet is beüzemelni az egyik "folyosófelügyelő" (Resident Advisor, de minden folyosón van egy) segítségével. Le kellett tölteni különböző programokat a USF-től, még akkor is, ha nem wifivel használjuk az internetet. De a lényeg, hogy működik. Vettem hosszabbítót is, mert a konnektor messze van az íróasztaltól, amit választottam, viszont így legalább ki tudok nézni az ablakon (a másik a fal felé van fordítva).

A mai nap (szerda) lényegében a regisztrációval telt. Ez a vízum fenntartása miatt volt fontos, illetve megkaptuk a diákigazolványunkat is, ami egyben a meal card-ot is jelenti. Nagyon jó kis rendszert találtak ki, erre a kártyára különböző számlákra tudsz pénzt feltölteni, így tudsz vásárolni a menzán, illetve mosni, stb. Még nem tudjuk a menzás árakat, mert felújítás alatt van, de szerintem a piacinál egy drágább lesz.

Délután pedig csoportosan mentünk el egy nagy bevásárló központba, ahol megvettünk minden fontos dolgot: hajszárító, paplan (a hálózsák biztos nem elég, melegítővel is neccesen), pipere dolgok bögre, tányér, elosztó. Egész operatívak voltunk. Európai alig van, de nem csak a nemzetközi diákok közt, az egész városban. A diákok nagy része kínai (ez kb 95%-ot jelent), vagy valami ahhoz hasonlatos. Összeismerkedtünk egy madridi lánnyal, Laurával (Julihoz közel lakik), meg egy panamaival és találkoztunk egy némettel meg egy törökkel.

Viszont ma reggel, mikor mentem le a recepcióhoz pár dolgot megkérdezni (pl. hol lehet mosni, milyen a konyha), a pult mögött az egyik USF-es lány ült (Kaile), aki májusban jött haza Budapestről. Rögtön felhívta a barátnőjét (Lilyt), akivel közösen bérelnek lakást 10 háznyira a kollégiumtól, hogy itt vagyok és azonnal jöjjön. Egy kicsit beszélgettünk, viszont tartani kellett a tempót és indultunk be az egyetemre, ahol az orientáció részeként találkoztam egy másik lánnyal (Kelsy) a programból. Jó, hogy vannak ismerősök.

Még nem tudtam eldönteni, hogy újnak számít-e a környék, vagy sem. Hollandiára sokkal inkább rácsodálkoztam. Bár várjuk ki a végét. Az viszont hihetetlen, hogy normális kaját nem lehet kapni. Vagy ha mégis, horror áron. A bolt, ahol voltunk (Target) és leginkább a Tescohoz lehet hasonlítani, mert mindent meg lehet kapni ami kell, szánalmas élelmiszer felhozatallal rendelkezik. 1 kg alma négy dollár, míg egy 1 db banán 17 cent (ez mondjuk egész jó). De ez még semmi, a csokis és snackes pult nem kicsit hosszabb tejtermékes résznél. Majd csak kiokoskodom, hogy ne kelljen állandóan hamburgeren és fagyasztott ételeken élnem. :)

Ami pedig az időjárást illeti, sokkolóan hideg van. Itt most nem mínuszokat kell elképzelni, de az otthoni standard nyári 30 fok után kicsit éles váltásként ért a 16 fok. A napon egész kellemes volt, viszont árnyékban és az agyon légkondizott buszon, ill. épületekben jól jött az a 2-3 réteg ruha. Persze ez megint csak szokás kérdése. Apropó, mikor szálltunk le a buszról (az egyetem bérelt buszt és közösen mentünk vásárolni) az egyik Usf-es lány odajött hozzám, hogy nem csak én vagyok magyar. A lány akkor volt Budapesten, amikor én Hollandiában, ezért nem találkoztunk korábban. Szóval ez a lány (Katie) odahozta a buszsofőrt, hogy ő is magyar. A pasas 1975-ben jött ki, elmondása szerint az első 5 évben még honvágya volt, de azért ez idővel csökkent. Érdekes, hogy a kevés fehér közt is mindig lehet magyarokkal találkozni. Ja, és hab a tortán, hogy mikor pakoltunk be a buszba, akkor elkezdett angolul poénkodni, milyen jó lesz, ha fékez egyet és minden csomag össze-vissza borul. Mire én majdnem kommentáltam mindezt magyarul Julcsinak, aztán jött egy belső hang, amiért mégsem tettem meg... :)

Eddig azt hittem, jelentős tapasztalattal és rutinnal rendelkezem az utazást illetően, hiszen sokfelé megfordultam már Európában. 2010. augusztus 17-én (ha magyar idő szerint nézzük, akkor lehet, hogy már 18-ba is átfordult a nap) rá kellett ébredenem, hogy a világnak milyen kis szegletét is láttam eddig és milyen nagy távolságnyira vannak egymástól az általam kiválasztott indulási és érkezési helyek. Persze a reülőjegyre is rá volt már írva, hogy mit lehet az utazástól várni, de a kezdetben 19 órásnak ígérkező utat sikerül még pár órával megfejelni, így végül kicsit több mint egy napot utaztam háztól házig, szerencsére mindenféle probléma nélkül.

Jó érzés volt, hogy Anya végigvárta velünk azt az időt, míg a reptéren megindították a beszállást a kapuknál (mit tesz a spéci kártya a reptéren), de ekkor még a java előttünk állt. Eddig csak British Airways-el utaztam a tengeren túlra, így nincs nagy összehasonlítási alapom a Delta szolgáltatásait illetően. Azt viszont bátran állíthatom, hogy azért az európai légitársaság minőségibb szolgálatást tudod nyújtani, különösen Budapest és New York között. Régen is imádtam a repülőtereket, mindig elgonolkoztatott, hogy kik, hova és mi célból utaznak. Ez most sem volt másként. Több magyar nagyszülő utazott az unokájával, akik konstans angolul válaszotak a nagyinak, a nagy "beszéljünk magyarul" próbálkozása ellenére is.

New York-ban át estünk az útlevél és vámellenőrzésen. Konkrétan, mint a halak a szardíniás dobozban úgy mozogtunk a számunkra kijelölt sávok mentén. A reptér terültén fehér embert (ezt mindenféle bántó szándék nélkül, csupán tájékoztató jelleggel írom) egy öreg néni kivételével nem lehetett látni. Miután Garcia őrmester (na jó, lehet hogy nem volt őrmester, de tényleg Garciának hívták) lepecsételte az útlevelünket és kitöltetett velünk rakatnyi papírt, az idősebb néni nikotintól rekedtes hangon kérdezte meg, hogy mikor megy a gépünk és hova, mert annak megfelelően kell lerakjuk a csomagunkat, hogy a szállító feltegye futószalagra. Itt egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha ott marad, vagy éppen a Miamiba tartó gépre kerül fel, de végül nem kellett izgulni. Mikor nagy bátran tehát azt feleltem a néninek, hogy 'I think it leaves at 5pm', ő gondolkozás nélkül visszaválaszolt erős orosz akcentussal: 'Honey, you can't think. You have to know!' Hát, minden bizonnyal ez szükségeltetik az amerikai precízséghez...

Ezt követően jó pár órát ücsörögtünk a reptéren és figyeltük az embereket, ki hogyan öltözködik, stb. Nagyon érdekes volt az elektronikai dolgokat árusító automata. Nálunk is van üdítős és snack automata, de fényképezőgépet azért csak nem innen veszek... Itt kezdtük először érezni, hogy fáradunk. Nem csoda, hiszen ekkor otthon már éjfél múlt. A gép késett két órát, így csak később tudtuk megkezdeni a beszállást a 6 órás útra. New York-ból pedig nem maradt más, mint a város vakító fényei és J.F. Kennedy Reptér.

Adrienne, az egyik tutor várt minket éjfél  után a reptéren és taxival jöttünk el a kollégiumig, ahol segített, hogy minden rendben menjen a bejelentkezésnél. Gyors pakolás és zuhany következett és már hajtottam is ki a hálózsákot. Otthon már reggel volt...

Kedves Családom, Barátaim és Figyelemre méltó érdeklődők!

   Erőteljes déjá vu-vel ülök újra a gép előtt és igyekszem a régi hollandiai blogomat az előttem álló amerikai kalandnak megfelelően frissíteni. Bízom benne, hogy legalább olyan érdekes és olvasmányos információkkal szolgálhatok Nektek az elkövetkeznedő négy hónapban egy távoli kultúráról, szokásokról, gasztronómiáról és egyetemi életről, mint ahogy azt 1-2 évvel korábban tettem.

   Már csak pár nap van az induláig, melynek köszönhetően egyre izgatottabb vagyok.  Ezer és ezer kérdés kavarog a fejmben, melynek egy részét befolyásolni ugyan nem tudok, de jó elmélázni rajta. Vajon minden fontos dolgot elintéztem? Vajon be fogok férni a 23 kg-ra limitált bőröndbe? Kiktől kell még elbúcsúznom? Itthon miről maradok le? Milyen lesz újra látni San Francisco-i barátaimat? Milyenek lesznek az órák? Hogy tudok majd teljesíteni? Képes leszek az itthoni követelményeknek is megfelelni? Mennyire lesz honvágyam? 

   Hogy miért is utazom el újra, immár másodjára az egyetemi évek alatt? Nos, az egyetem adta lehetőségekkel feltétlenül élni kell és ha az embert megtalálja az Erasmust követően egy szemeszteres ösztöndíj a University of San Francisco-n, lakhatással és 'meal card-dal', akkor azt nem szabad visszautasítani. Kimagasló lehetőség, mely nem csupán az önéletrajzban mutat jól, de - remélhetőleg - hatalmas élményt is nyújt a munkás évek megkezdése előtt.

   Már a hivatalos intéznivalókat illetően is hatalmas különbség van egy európai és egy tengeren túli tanulmányút előtt. Vízum ügyintézés, kötegnyi felvételi lapok kitöltése, megfelelő egészségügyi igazolások, oltások beszerzése, tüdőszűrés, repülőjegy megvétele, általános orvosi vizsgálatok a megelőzés érdekében. Ugyan a négy hónapra szóló biztosításért 526 $ fizettem, ez a kinttartózkodás alatt csupán az orvosi költségek 40%-át fedezi, mely távolról sem számít baráti árnak. Mindezek mellett már elkezdtem ismerkdeni az amerikában használatos mértékegységekkel és már azt is tudom, hogy 0 fok Celsiusban az pontosan 32 Fahrenheit. Természetesen az Internet nagyban megkönnyíti a feladatomat a hőmérséklettel való kalkulálást illetően: http://www.kulinarisvilag.hu/hun/cikkek/celsius-fok-fahrenheit-atvaltas-atvalto

   Nos, mindez még csak a kezdet, a 19 órás utat követően már töb konkrétummal szolgálhatok! :)