Tulajdonképpen az múlt péntek óta vártuk, hogy újra péntek este legyen. Otthon olyan természetes, hogy ha van kedvünk, hétköznap este beülünk valahova, vagy elmegyünk szórakozni, bulizni. San Francisco-ban ez az élvezet péntek (esteleg szombat) estére van dedikálva. A péntek este fogalma 'We have to go out!' már be is beépült a közös angol-olasz-spanyol-magyar szótárunkba Eliékkel (Elisabetta, Eliana és Laura).
Legutóbbi alkalommal az én amerikai barátaim mutatták az irányt a Castroba, most Eliék ismerkedtek össze Loyolában pár amerikaival, akik a vezetőinkké váltak az estére. Vicces, hogy azt mondom: amerikai, mikor csak ketten voltak ténylegesen amerikai és nem csak állampolgárok. Ez valahogy tiikus dolog, hogy az első generációs amerikaikkal, illetve más nemzetközivel valahogy könnyebben talál a szó. Az egyedüli kivételt a nemzetközi és politikai tanulmányokat folytatók jelentik, ill. azok akik voltak már Európában, vagy külföldön. A többiek is aranyosak, de nagyon közel nem kerülsz hozzájuk. Természetesen tisztelet a kivételnek.
Lényeg ami lényeg, kis nemzetközi csoportunk (2 olasz, 4 spanyol, 1 görög, 1 nigériai, 1 perui, 1 libanoni, 2 igazi amerikai, 1 francia, 1 finn, 1 magyar) kora este útnak indult a Missionbe (-ba?). A bejutás épp olyan volt, mint a filmekben. Az otthonitól eltérő mégsem furcsa. Vezetett sor és az utcán legalább négy nagydarab fekete öltönyös, sárga nyakkendős biztonsági őr. A hostess a bejáratnál csekkolta, hogy rajta vagyunk-e a vendéglistán. Facebook-on ugyanis küldtek meghívót és ha visszaigazoltál és megjelölted, hogy mennyi plusz embert hozol, a belepés ingyenes volt (10$ helyett), ráadásul egy 20$ értékú belépőt is kaptunk a 'Summersalt Music Festival'-ra és egy ingyen pezsgő (műanyag pohárban) is benne foglaltatott a vendéglistás meghívóba. Nem rossz. Eszembe jutott John Travolta a 'Nicsak kibeszélből', hogy mindig tudta mikor hova kell menni, ha ingyen szeretnénk enni, inni, szórakozni. :) Tényleg így működik a dolog.
Természetesen fél 11-kor még nem sokan voltak a helyen, de fél órán belül teljesen megtelt a tánctér, elvégre csak 3 óra maradt a szórakozásra. Las Vegas többek közt azért olyan különleges az amerikaiak szemében, mert itt soha nem ér véget az éjszaka és nem ürülnek ki hajnali kettőkor a szórakozóhelyek.
Amilyen slamposan tudnak az amerikai lányok öltözködni, úgy kirittyentik magukat a bulikba. A csinosabb, többségében szőke lányok egy az egyben az 'Egy rém rendes családban' ismertetett Al Bundy cipőboltból léptek ki. Nagy dekoltázsú, testhez simuló, kicsit sztreccsesebb mini ruha szigorúan tűsarkű cipővel. A testileg kevésbbé megáldottak is dolgoztak azért az ügy érdekében: vastag sminkréteg, köröm cipő, 'Büszkeség és balítélet' jellegű kis terhes ruha. Azért volt egy-két jelenség, öröm volt nézelődni. :)
A fiúknál általában a póló, ing, mellény és öltöny dívott tetszés szerinti kombinációban és színekben. Ami feltűnő volt, hogy kevés volt az ázsai fiatal. Nem tudom, hogy ennek fő oka az, hogy a saját kis bejáratott helyükre szoktak járni, vagy egyszerűen nem mennek szórakozni annyit. Az ő helyüet viszont többszörösen pótólták az afro-amerikaiak. San Francisco-ban a többi nagy városaival (különösen a Keleti Part metropoliszaival) ellentétben nem magas az afro-amerikaiak aránya. Többségében az ázsiaiak, latinok és sokad generációs európaiak dominálnak a városban. Akárhogy is, eszembe jutott az egyik cikk, amit a 'San Francisco Chronicle'-ben olvastam a héten és etnikum szerint bontotta le a tanulmányi eredményeket a 'Bay Area'-ban. A tanulmány az abszolut átlag (767 pont) mellett kimutatta, hogy az ázsiaiak többszörösen az átlag felett (889) teljesítenek, aztán jönnek a filippínók (851) és nagy esést követően a fehérek (838). Etnikum szerinti számítás szerint az átlag tanulmányi alá kerültek a latinók (715), a szegényebb családból származók (712), majd az afro-amerikaik (685). A két jelenség közt párhuzamot vonván elgondolkoztam, hogy vajon az ázsaiak otthon ülnek péntek este a könyvek felett és a tudás orientált társadalomban vezető szerepre törnek?
A zene egész jó volt, a populáris slágerek mellett a hip-hopnak és az könnyű rapnek volt nagy sikere. Még az egyik hip-hop sztár is fellépet, de sok különbséget nem érzékeltünk az élő és a dj zene között. Az európai lányok arcát mindenképpen fel kellett volna venni kamerára, mikor körbetekintettünk, hogyan táncolnak az ameriaki párok és nem párok... Ezt mindenkinek a vizuális fantáziájára és film kultúrájára bízom. Azt hiszem, egyértelmű volt, hogy nem helyiek vagyunk. :) Mindent összevetve, jól éreztük magunkat: péntek este, jó társaság, jó zene, fiatalság, szabadság. :) Még az esti 38-as buszt is elértük, ami szinte a Pedro előtt tett le.
A sok beszélgetésből csak párat említenék most meg, ami számomra tényleges hír értékkel bírt.
1) Az otthoni diákhitel kamata továbbra is magas (még az amerikaihoz képest is), de nem kell 100-120 ezer dollárt visszafizetnünk, mikor befejezzük az egyetemet. Igen, ez egy tisztességes ház ára és a mai világban, itt sem garantált a tutibiztos állás az egyetem elvégzése után.
2) Az egyik legangyobb különbséget amerikai és európa közt abban látják az amcsik, hogy nálunk nincs olyan sok kövér ember. Az egyik srác (Chris) egy éves németországi tanulmánya során egy robosztusabb amerikai testfelépítésű nőt látott. Hirtelen eszembe jutott a korai délutáni pillanatkép, mikor az egyik egyetei kis büfében (ahol a kínai Judy már a nevemen szólít, mikor belépek) az előttem lévő vendég összeválogatta ebédjét: hot dog, chips és süti. Bottal járt, mert nem bírta el a saját súját.
3) Sokan az első generációs bevándorlók közül több mint 20 év eltelte után sem érzik hazájuknak az Egyesült Államokat. A perui srác (Sergio) például az elkövetkező években Európában szeretne élni, míg a libanoni (Eddy) megőrülne, ha nem tudna minden évben több hónapot Libanonban eltölteni. Rögtön eszembe jutott, hogy nekem is ugyanez az érzésem Erdéllyel kapcsolatban. A különböző nyelv és kultúra, földrajzi eltérés ellenére szinte olvastunk egymás gondolatában. Hiába született Californiában, jobban ragaszkodik Libanonhoz, mint bámihez. Hiába, akkor értékeljük leginkább amink van, mikor már egyszer elveszítettük. Beszélgettünk az emberekről a hazánkban, különböző szokásokról, jogrendszerről. Tulajdonképpen, bárhova megyünk kis bolygónkon, ugyanazon jelenségekkel találkozunk, csak legfeljebb másképp hívjuk őket. Mesélt arról, hogy még mindig nagy a feszültség a keresztények és muszlimok közt bejrútban és környékén, annak ellenére, hogy az alkotmány kimondja, hogy az elnöknek kereszténynek kell lennie és a többi vezető tisztségviselőt szintén vallás szerint választják: muszlim, ortodox, stb. Az ország fele keresztény, nekik csak 1-2-3 gyerekük van és zömében ők hagyják el az országot. A polgárháború idején például több libanoni volt Brazíliában, mint libanonban. Érdekes volt, az elején meg voltam győzödve, hogy muszlim, főleg mikor többször adakozott a hajléktalanoknak (az egyik összegyűrve vissza is dobta az egy dolcsit). Mennyire más szemszögből láttam a dolgokat negyed óra csevegés után.
Mindenkinek megvan a saját története és mindegyik említésre méltó. Sajnos nem ismerhetjük meg mindenkiét, de fontos megszabadulni a szteretípiáktól, mi is csak olyanok vagyunk, mint egy jéghegy: többet tartogatunk magunkban, mint azt bárki gondolná.
Utolsó kommentek