Péntek kora délután már teljes lázban égtem, hiszen végre itt volt a várva-várt magyar hétvége. Nem győzöm elégszer megállapítani, hogy milyen kicsi a világ és az embernek valóban mindenhol vannak közeli-távoli ismerősei. Ugyan Hollandiát úgy terveztem, hogy szükség esetén Eindhovenbe és Bonnba is fordulhatok segítségért, de az csak útközben derült ki, hogy Édesapam volt osztálytársa és családja csupán 40 kilométerre lakik San Francisco-tól. Livermore könnyedén megközelíthető, a BART (SF-i Hév) elvisz egészen Dublinig (igen, itt minden államban legalább két Dublin is van) és onnan a soron követező város Livermore. Mondhatnám úgy is, hogy nemmessze Szentendrétől. :)

Mártival körülbelül 4-5 éve nem találkoztam, de gond nélkül megismertük egymást az állomáson. Olyan igazi családi hétvégébe csöppentem és szuper volt. Pénteken szépen összegyűlt a család (Marshall a férj, Alex [12] és Áron [16] a két fiú , valamint Áron barátnője Molly), majd egy kis magyaros dumcsizás után kezdődhetett is a duma parti, azt követően pedig a vacsora elkészítése. Péntek este amerikai fűszeres marha volt terítéken rengeteg zöldséggel. Még soha nem ettem világos rózsaszín (mid rare) marhát, de nagyon ízlett. Alex profi módon mérte le a húsnak a hőmérsékletét sütés közben és ha az egy bizonyos fok felett van, még akkor is gond nélkül fogyasztható, ha az nem sült meg teljesen.

Marshallal is nagyot jót beszélgettem, egyet értettünk abban, hogy teljesen felesleges annyi jogász, mint amennyit napjainkban rohangál az egyes országokban és az egész börtönrendszert hasonlóképpen formálnánk át. Végre valaki, aki inkább inkább a déli konzervatívabb nézeteket vallja és nem az eddig megismert liberálisat. Általánosságban emondható egyébként, hogy minden állam észak-dél irányban van kettéosztva és az észak mindig liberálisabb. Például Kalifornia liberális állam, de a déli San Diego eszméletlen konzervatív és a legészakibb nagy város, San Francisco eszméletlen liberális.

A késői fekvést hosszú és pihentető alvás követte a piros-fehér-zöld színű párnák között. Itt lehet érezni a kertváros és a nagyváros közti különbséget: előbbiben nem kell füldugó. :) Szombaton tartottuk az otthoni hagyományos vasárnapi ebédet: tyúkhúsleves, krumplipüré és rántott husi, valamint halacska. Azért a haza ízeket semmi se tudja elfeledtetni. Átjött Márti nagyobb lánya Imola is és a családja, a 3,5 éves kis Danikával. Olyan kis barátságos kisfiú, hogy egyáltalán nem jött zavarba, mikor meglátott. Szépen elmondta a nevét és már meg is kérdezte, hogy megyünk-e játszani. És mentünk. :) Szóval volt babázás is, amit nagyon szeretek ám. :) Imoékkal is sokat beszélgettünk az amerikai magyarok életéről, honvágyról és boldogulásról. Annyi biztos, hogy ha együtt van a család, akkor minden sokkal könnyebb. Csabiék (Imo férje) például öten vannak testvérek és már mindegyiknek itt van családja. Hiába, a családi összetartásnál nincs fontosabb. Imonak pedig a dédi segít gyerekvigyázásban, míg ő nővér iskolát végzi.

Délután a fiúk elvittek a közeli iskolához és megtanítottak amerikai foci labdát dobni. Egész jól belejöttem, bár ez nem sikerülhetett volna a gondos edző, Alex nélkül. Másnap természetesen a fél oldalam le volt benülva, de legalább beleadtam apait-anyait. :) Vacsorára gyulai kolbász az európai boltból és májkrém. Királyi lakoma és ellátás. Az esti film popcornnal csak hab volt a tortán.

Olyan gyorsan elrepült a hétvége, hogy csak na. De ez minden bizonnyal annak a jele, milyen jól éreztem magam. Alig várom már a Hálaadást, mikor a tervek szerint újra megyek. Már el is felejtettem, mennyire hiányzott a család és jó volt újra átélni egy családi összejövetel élményét. Az már valóban csak a ráadás, hogy még jobban összehoztak minket a váradi gyökerek. Nem is gondoltam volna korábban, hogy egyszer még ilyen büszke leszek arra a három évre, amire ugyan nem emlkészem, de Romániában töltöttem és éltem át. Ez az érzés az elmúlt pár évben kezdődött és most már abszolút megváltoztathatatlanul kiforrt. Olyan szavakat használhattam, amit számomra mindennapos, de Budapesten mégsem szokás, továbbá nem kellett betűznöm a vezetéknevem, mert rögtön jött a kérdés: hogy a szilágysági Perecseny? Teljesen meghatódva tértem vissza "haza", San Francisco-ba.