Az egyetem újabb "outdood adventure" programot szervezett. Ez úttal mélytengeri horgászatra mentünk. Az öbölben 100 dollár körül van ez a program, mi viszont kedvezményese, csupán 35 dolláért jutottunk hozzá az élményhez.

Hát az biztos, hogy élmény volt hajnali fél 5-kor felkelni... A reggeli traumán azonban hamar túltettem magam és még mielőtt felszálltunk volna buszra, összebarátkoztam Robinnal (amerikai lány kínai és német szülőktől). Korábban értünk a kikötőbe a tervezettnél, így együtt sétáltunk a Pier 39 környékén. Érdekes volt látni az ébredező várost, a számtalan péket a Boudin-nál (itt ettem múltkor a cipós hallevest) és a halas éttermek hadát, amint épp a friss árukat rendezgetik.

A mi kis kb. 30-40 fős hajónk a Wacky Jacky volt. Jacky volt a kapitány, egy 60-70 közötti nagyon kedves nő, aki olyan szeretettel beszélt a hajójáról, mintha a saját gyermeke lenne. Mindig a "she"-t használta, még véletlenül sem tárgyiasította. A lányok minden esetben elsőbbséget élveztek, hiszen ő is 4 lányt nevelt fel. Ő vezette a hajót is, és volt még két kísérőnk, akik az igazi horgász dolgokkal foglalkoztak. Felszerelték nekünk a botot és már feljött a nap, mire kihajóztunk az öbölbe. Útközben még megálltunk egy halárusnál csalinak való kicsi halakat venni.

Nekem már az nagy esemény volt, hogy megvfogtam a kis szardella jellegű halakat. Reggel nagyon kis csúszósak és mozgékonyak voltak (a nap vége felé egyre kevesebb oxigénhez jutottak a vízben, így kezdtek kókadozni). Majd kiugrott a szívem a helyéről, mikor először fogtam meg az egyiket. Természetesen mire kivettem a kezem a vízből, már ki is ugrott. Sajnálta szegényként, mert a pad alá csúszott, ahol nem tudtuk utolérni... Kis idő elteltével azonban büszkén tartottam a kezemben az első saját kezűleg fogott példányomat (igen, még mindig csak a csaliról beszélek). Robinnal nem mertük először felhúzni a kicsi halacskákat a horogra, így afiúk végezték helyettünk a "piszkos munkát". Megleő módon a fiúk-lányok aránya a hajón fifty-fifty volt.

Miután az előkészületekkel megvoltunk, kezdődhet az igazi fun part. Mély tengeri horgászat lévén egészen a tengerfenékig kellett a csalit engedni és a kb. golf ladba nagyságú ólomsúly jól végezte a dolgát. Valóban nem lehetett eltéveszteni azt, hogy mikor ért le a tengerfenékre. Innentől kezdve már csak várni és figyelni kellett. Az elején kb. minden második percben azt hittem, kapásunk van, aztán rájöttem hogy a 3-4 centis kilengése a botnak tenger révén teljesen normális és még csak nem is figyelemre méltó. Reggel 7-8 körül meg is reggeleztünk és tulajdonképpen ezt követően folyamatosan ettünk. Persze, az ember a szabad levegőn jobban megéhezik, de egy idő után már olyan osztálykirándulásos busz feeling-je volt a dolognak: ha nincs mit tenni, eszünk.

Persze az nem teljesen igaz, hogy nincs mit tenni. Először is figyelni kell a botot, meg a sirályokat, nehogy elrabolják a kicsi halat az ellenőrzés során. Aztán a városra is gyönyörű kilátás nyílt. 11 óra tájt a nap is előbújt, mikor mélyebbre mentünk az öbölben. Érdekes, hogy míg innentől kezdve egész nap sütkéreztem, Inner Richmond és a város nagyrésze a szokásos ködbe burkolódzott.

Egyedül egy lány fogott ki egy óriás lepényhalat (halibut). Ezt a végén az egyik segítő megpucolta és egymás közt elosztottuk. Tényleg hatalmas volt, legalább egy méter hosszú és természetesen nagyon finom. A japánok ebből (is) csinálják a nyers Sushit. Nekem azért grillezve jobban ízlett. :) Az egyik srác kifogott egy ráját, amit aztán visszaengedtünk. De volt aki rákra és hínárra lelt. Sőt, találtunk egy óriás vasrudat is. A damilok összekuszálódása bizonyos állásoknál már természetes volt.

Egész jól bejártuk az öblöt is. Új részeit ismertem meg a városnak, természetesen a tenger felőli oldalról. Átmentünk a Bay Bridge alatt is. Kevesen tudják, hogy ez sokkal hídja a városnak, korábban épült és több ember is használja, mégis a Golden Gate a város jelképe. Ez többek közt annak köszönhető, hogy a Golden Gate elkészítése szinte lehetetlennek tűnt a '60-as években az öböl bejáratát uraló erős szél és szinte állandó köd miatt. A koai órákban a híd pillérét sem láttuk, míg az öbölben egész tiszta volt az idő. Apró érdekesség, hogy épül egy új híd párhuzamosan a Bay Bridge mellett, melynek folyamatosan romlik az állapota és nem tartják karban. Tavaly az egyik drótkötél elpattant és egy autóban kötött ki. Azt tervezik, hogy mikor elkészül az új híd, a régit csak úgy ott hagyják, mert az elbontása annyira dárga lenne, hogy a város vezetésének nem éri meg. Csak azt nem értem, hogy egy új híd építése miért költségtakarékosabb megoldás, mint a régi karban tartása. Ezt természetesen a csupán egy évvel fiatalabb Golden Gate-tel nem teszik meg, nagyon is figyelnek ennek épségben tartására.

Délután a hal mellé vettem pár zöldséget és igazi ázsiai-magyar lecsót csináltam mellé. Mivel eddig még sosem főztem itt, nem szándékoztam fűszer kollekciót vásárolni, így csak citromot és gyömbért vettem (itt nagyon olcsó a kínai zöldségesnél), a konyhában pedig volt közös só. Mivel maga a hal finom volt, ezért nem kellett túl komplikálni a dolgot. A köret pedig fehér hagyma volt cukkinivel és paradicsommal. Lényegében a paprikát cukkinire cseréltem, a piros paprikát pedig csipetnyi gyömbérre és citromra. Jó kis kombináció kerekdett a dologból. :)

Mivel sok minden történt az elmúlt napokban, ezért már este 9-kor ágyban voltam. Rám fért egy jó kis alvás, gondoltam... Természetesen sokszor a dolgok nem úgy történnek, ahogy azt az ember elképzeli. Este fél 11-kor arra ébredtem, hogy ezerrel üvölt a sziréna és a szobámban a riasztó lámpa diszkó fény jelleggel villog. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Eddig szombat este nem történt hasonló, így nem lehetett próba riadó, mint a keddi szirénák. Minden kedd délben ugyanis bekapcsolnak a városi szirénák próbaképp, hogy zavarmentesen üzemelnek-e. Ezzel tudatják a városlakókkal, hogy valami történt és kapcsolják be a televíziót bővebb információért, majd várjanak a további utasításokra. A többiek elmondása szerint azonban csak Pearl Harbor és 9/11 idején szólaltak meg a szirénák.

Anyways, kinéztem a folyosóra a kába szemeimmel, hogy mi történik. Senki nem tudott semmit, csak annyi volt biztos, hogy minél gyorsabban el kell hagyjuk az épületet. Persze azért annyi eszem volt, hogy ha egész nap kabátban vagyok, akkor az nem a legjobb ötlet, ha pizsamámban megyek ki az utcára. Gyorsan magamra kaptam prá meleg ruhát, szemüveg fel, telefon zsebbe, kulcs a kézbe és már rohantam is le a negyedikről (ponotsabban ez csak a harmadik emelet, de itt nem ismerik a földszint fogalmát). Az idő engem igazolt, tényleg szükség volt erre a plusz 30 másodpercnyi időre, hogy ne fagyjak szét. Sokan mezitláb, van aki papucs vagy pólónélkül rohant ki. Az egész épület kívülről úgy nézett ki, mint egy több szintes diszkó a villogó fényeivel. Míg vártuk a rendőrök és tűzoltók megérkezést próbáltuk kideríteni mi történhetett.

A legutóbbi alkalommal, amikor ki kellett üríteni az épületet, pár hónappal ezelőtt, az egy odapirult mikrós popcorn miatt volt. Most valamelyik hülyegyerek azonban csak úgy meghúzta a másodikon a tűzjelzőt... Szeretem az ilyen dolgokat ám, amikor az alpesi pályaszálláson valaki részegen kipróbálja a poroltót, vagy amikor egy kis fű hatására valaki viccből meghúzza a tűzlejzőt. Kb. 3/4 órát kellett várnunk kint. Megjöttek idő közben a rendőrök és a tűzoltók is, akik alaposan átvizsgálták az épületet, hogy biztosan nincs-e semmi. Hoztak palackos vizet is, bár pokrócokat nem kaptunk. Minden olyan volt, mint az amerikai filmekben, már-már úgy éreztem magam, mint a Harmadik műszakban.

Tekintettel arra, hogy itt majdnem minden ház fából épül, a korábbi tűzvészeket elkerülvén nagyon érzékenyre állítják a tűzjelző berendezéseket és minden biztonsági óvintézkedést megtesznek, hogy megelőzzék a bajt. San Francisco-ban 1906-ban volt a legutóbbi nagy tűzvész, melyben sok klasszikus viktoriánus ház is megsemmisült. Jó ez az elővigyázatosság, de abban az esetben, ha tényleg baj van. Nem szeretem az éjszaki bárány-farkas eseteket.

Várakozás közben azon gondolkoztam, hogy mi van akkor, ha tényleg tűz van. Nálam volt a magyar és az amerikai telefonom frissen feltöltve, de a VISA kártyám, pénztárcám, útlevelem, vízumom, egyetemi diákigazolványom (itt ez jelenti az életet: belépő, utazási bérlet és fizetőeszköz is egyben) és laptopom. Mit kellett volna magammal hozni feltétlenül? Mi élvez abszolut prioritást? Aztán végül arra a megoldásra jutottam, hogy hasonló helyzetben, azért a pénztrcám és az útlevelem is viszem. Ezek azonban szombat este nem voltak az asztalomon, így nem tudtam csak úgy felmarkolni őket. A fáradtságtól és az értetlenségtől pedig ki sem láttam a fejemből. Az ilyen helyzetekből lehet csak igazán tanulni.

Mikor visszafeküdtem az ágyba még egyszer megszólalt a sziréna.  Viszont mire felöltöztem, már abba is maradt. Ez után csak nehezen tudtam elaludni, már nem voltam biztos benne, hogy nem lesz következő.  Az ágyban forgolódva eszembe jutott a krakkói nyári egyetemen megismert koszovói albán Memli. Visszagondoltam a beszélgetésünkre, mikor a háborús élményeiről mesélt. Egyszercsak az éjszaka közepén megszólalt a riadó és pár órán belül el kellett hagyniuk a Prsihtinát. Idejük sem volt rendesen összepakolni. Majd 4 hónapot töltöttek menekülttáborban Albániában, ahol kb. 100 voltak egy nagy szivacsokkal telezsúfolt sátorban. Természetesen a két helyzetet össze sem lehet hasonlítani, de azért engem mégis gondolkodásra késztetett. Van akinek a sziréna hangja jó bulinak tűnik, másoknak meg összerándul a gyomruk már csak a gondolattól is. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire ne vagyunk egyformák. Összetéve a kis puzzle darabokat, újra meg kellett állapítanom, mennyire szerencsés helyre születtem és mennyire vigyázott rám a családom!