A Grand Canyon után tovább folytattuk természeti felfedező túránkat és a utahi Monument Valley felé vettük az irányt. 3 nap alatt 3 államot szeltünk át: Nevada, Arizona és Utah. Hegyek, völgyek, kövek és sivatagok jellemezték az utat. Igazi szabadság érzetünk volt vezetés közben. Nagyrészt főúton haladtunk (nincs is mindenhol autópálya) és nem volt nagy forgalom. Majdnem mindenki megfelelő sebességgel haladt, aki viszont kicsit is gyorsabban ment, könnyen rendőrrel találta magát szemben. Milyen érdekes, hogy az álmok miként válnak valóra. Gimnázium óta játszom a gondolattal, mennyire szeretném autóval végigjárni az amerikai vadnyugatot barátokkal. Nos, ez most valóban teljesült. A 66-os út mellett is eljöttünk, ugyan nem hajtottunk rá. Az egyik kedvenc újabb fajta rajzfilmen a Verdák teljesen jól adja vissza a Midwest hangulatát.

Mérföldekig semmi nincs az úton, de még élet nyomát se látja az ember. Aztán következik egy benzinkút, ahol kizárólag csüngő bajszú férfiak vannak, a parkolókban pedig nagy pickup-op és terepjárók. Teljesen az ellentéte a kalifornai életstílusnak. Ezt látván kicsit igazságtalannak érzem, hogy mindig összefoglalóan beszélünk az "amerikaiakról", mikor épp akkora különbség van egyes államok közt, mint Bulgária és Finnország közt. Nem lehet azt mondani, hogy egyformák csak azért, mert mindketten tagjai az Európai Uniónak.

Amint átléptük a navajo rezervátum határát az út mentén kis ranch-ekkel találtuk szemben magunkat. Táblák jelezték, hogy melyik család birtokolja az adott földbirtokot. Bár szerintem a ranch kifejezés egy kicsit erős egy olyan helyen, ahol nem terem meg semmi és az indiánok évszázadokon keresztül a hegyek és sziklák kincsét hasznosították ékszerkészítés gyanánt. A házak viszont elég lehangolóak voltak, sokszor csak egy lakókocsi állt a telken. A bekötő utat követően pedig sárga tábla indikálta az iskolabusz megállóját. Egyes helyeken még a házat sem láttuk és a semmi közepén egyszer csak buszmegállót találtunk.

A Monument Valley a Colorado fennsík egy olyan területe, melyet a westernfilmekből jól ismert vörös, 150-300 méter magas táblahegyek és sziklatűk foglalnak el. Az indián rezervátumban jól kialakított autó út mentén tudtunk körbejárni a sziklapontokat. Útközben indiánok kínáltak lovas túrákat, illetve ékszereket. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor az erdélyi hegyekben hajtunk és az útmentén megjelennek a málna árusok. Szerintem még az életkörülményeiket is nagyjából közös nevezőre lehet tenni. Az amerikaiakhoz képest nem voltak kedvesek, nem volt egy felesleges mosoly sem és minden a pénz kereset körül forgott. 1$ kértek el volna el, ha az egyik aranyos 5 év körüli indián kislányról, aki az út mentén játszott, csináltunk volna egy képet. Persze mint mondták, ezt a kislány kapja. Azt mondjuk nem értettük, hogy hétfőn dél körül miért nincs óvodában, vagy iskola felkészítőn a pici. Az ékszerek viszont nagyon tetszetősek voltak. Miután végigjártuk a völgyet, mely kétséget kizáróan emlékezetes volt számunkra egy újabb természeti szépség felé vettük az irányt.

Indiánok által üzemeltetett útmenti kávézóban (Blue Coffe Pot) álltunk meg ebédelni, ahol a hús került középpontba. Eddig egyik helyen sem éreztük, hogy idegenek vagyunk, de most Arizonában a navajok ezt többszsörösen éreztették. Mindenki ismeri az érzést, mikor belép egy helyre és megfagy körülötte a levegő. Hát ez történt velünk is. Ennek ellenére nem zavartattuk magunkat és a marha szeletes szendvics krumpli pürével és Dr.Pepper üdítővel is nagyon finom volt. Azt mondjuk szeretem, hogy a nagy adag a nagy adag italt is jelenti, ami itt délen különösképpen jól jön. Az Ice Tea viszont helyi jeges tea: nem édesített, csupán a lehűtött házi készítésű tea jégkockával.

Naplementére sikerült elérnünk a Horseshoe Bend-hez, melyet szintén a Colorado folyó vájt ki és egy patkó formára emlékeztet az alakja. Gyors fényképezésbe kezdtünk, mely igazi kihívást jelentett, hiszen a Grand Canyonnal ellentétben itt nem volt semmilyen biztonsági korlát. Azt hiszem kis bátorsággal és óvatossággal életre szóló képeket készítettünk és közben igazán éreztük az adrenalint, amint lenéztünk a mélységbe. Ugyan az egész kisebb volt, mint a Grand Canyon, mégis sokkal közelebb éreztük magunkhoz pontosan a kihívás miatt.

Estére sikerült egy igazi két szintes (egy emeletes) motel találnunk Page közelében,. Úgy nézett ki, mint az ami a Psycho-ban is volt. :) A közelben egy jó kis mexikói éttermet választottuk vacsora helyszínéül. Úgy hirdették magukat, hogy itt van a legjobb margarita a városban. Nem tudom milyen a többi helyen, de a miénk hatalmas adag volt, csak úgy mint a vacsora. A rendelésnél nem volt gond, dupla nyelven zajlott minden segnior és segniorita kíséretében. Nagyon megfogott a jó kis zene, színes asztalok, finom étel és barátságos emberek. Már fel is vettem Mexikót a listámra, mint lehetséges következő meglátogatandó állomás. :)