Ma volt az első nap (szombat), amit végre nem a Campuson töltöttünk végig. Őszintén szólva, elég fáradt vagyok, mert ma is korán kellett kelni. Ugyan a találkozó csak 10-kor volt az egyetemen és utána együtt mentünk a Bay cruise-ra, de előtte még pár dolgot el kellett intéznem. Valamiért nem működött pár oldal a gépen, így nem tudtam megvenni a MUNI Pass (városi tömegközlekedés). Persze mindenki mást mondott, de azért így sem tudtak átverni. :) Végül csak megoldottam.

A kirándulás csak a nemzetközi diákoknak volt és nem is volt kötelező, de azért egész sokan eljöttek. Körbehajókáztuk az Alcatrazt és átmentünk a Golden Gate híd alatt is. Persze itt nagyon büszkék a helyiek mindenre. Azzal már megbarátkoztam, hogy enyhén túlsúlyosak az emberek (mondjuk amilyen élelmiszer felhozataluk van, ezen nem is csodálkozom) és már csak néha csodálkozom rá, hogy tanga papucsban járnak a 12 fokban is meg rövidnadrágban, de mindenkinek a pólója hirdet valamit. Egyszerűen imádnak rövidíteni és ez nem merül ki az egyetemi nevekben. Minden második ember vagy egy államot (általában Kaliforniát), vagy egy egyetemet, vagy valami hasonlót hirdetett magán.

Meglátogattuk a Pear 39-et, ami lényegében a régi kikötő volt és most egy nagy kirakodóvásár. Az ausztrál csaj egy amusement parkhoz hasonlította. Nagyon érdekes, hogy milyen különbözően beszélünk angolul: kínai, líbiai, német, spanyol, olasz, asztrál, finn, amerikai, japán, de persze a legjobb az ír.  Tényleg nagyon kell figyelned, mint mond, mert könnyen elveszted a fonalat, holott neki tényleg az angol az anyanyelve.

Az öböl egyébként természetes élőhelye a fókáknak és a kikötőben a külön neki készített ingó stégeken süttették magukat. Az idő percről percre változhat és gyakran előfordul, hogy a város egyik fele ködbe burkolózik, a másikon viszont süt a nap. Szerencsénk volt a mai idővel, mert teljes egészében láthattuk a hidat és a teljes öblöt. A parton Boudin-nál ettük cipós levest, csak itt nem gulyással töltötték meg vagy hagymalevessel, hanem hallevessel. Természetesen ez is 'tipikus" itteni dolog és sehol máshol nem kapható. Finom volt a jó sűrű leves, amit enyhén savanykás tésztájú cipóban tálaltak.

Hihetetlen, de tényleg könnyű magyarokra bukkanni. Még tegnap, mikor sétáltunk a campus területén  és a jogi kar előtt haladtunk el, összefutottunk Lacival (évfolyamtársam volt és most egy éves LLM programot csinál itt a jogi karon. Nekik korábban kezdődik a suli és már meg is kapták a tonnányi könyveiket. Ezt követően Linda (előző szemesztert Budapesten töltötte, de egyébként kaliforniai, viszont a szülei magyarok) szúrt ki az utcán. Ma pedig kiderült, hogy az egyik norvég lány, Jeanette, aki egyébként Londonban tanul, szintén magyar származású, csak ő Osloban született. Hihetetlen milyen kicsi a világ. Mondok egy másik példát: egy líbiai gyerek, aki Ukrajnában és Dél-Afrikában nőtt fel (diplomata szülők) teljesen vletlenül, de Romániában született. Elég bizarr San Francisco egy arabbal angolul arról  beszélgetni, hogy miért nem beszél egyikünk sem románul... De biztos ér majd ennél nagyobb meglepetés is a közeljövőben.

Körbehajókáztuk az Alcatrazt, amit régen csak rock-nak neveztek, hiszen semmi nem volt a szigeten és először földet kellett hajóval szállítani, azután kezdődhetett csak meg az építkezés. Még természetes víz sincs a szigeten, ezért fontos a kimagasló víztározó. Egyébként csupán 1934 és 1963 közt üzemelt börtönként, ahova Amerika legveszélyesebb bűnözőit helyezték el. A börtön szigora és magas fenntartási költségei vezettek el a bezárásához. Hajóról úg tűnik, egész közel van a parthoz, ennek ellenére mégsem olyan könnyű megszökni. Nagyon erős a szél (ezért manapság sok vitorlázót lehet látni a környéken) és a víz is hideg. Ennek ellenére láttunk fürdőzőket a vízben. Pontosabban úszókat, akik a pár héttel később megrendezésre kerülő öbölátúszásra edzettek, ami Alcatraz szigetétől egészen a partig tart. Hát nem semmi. Úgy tűnik, nem csupán a hollandok olyan merészek, hogy az Északi-tengerbe merészkedjenek.

Hazafelé jövet maradtam a buszon és nem szálltam le a többiekkel, akik a Campuson laknak, hanem kényelmesen hazabuszoztam. Jövő héten remélhetőleg már meg lesz a kártyám, amivel korlátlanul utazhatok 120$-ért. Ez kb. fele annak az összegnek, amennyibe mindez kerülne, ha havonta venném meg a teljes árú bérletet. Egy út egyébként 2$. Nagyon vicces a jelzőrendszer. Nem is kell felállnod a helyedről, ahhoz hogy jelezd leszállási szándékod. Hollandiában is több gombot találtál az ülőhelyek környékén, de ez minden bizonnyal költséges megoldás az egyszerű dróthoz képest. Ténylegesen fut egy műanyag madzag az ablak mentén, amit meg kell kicsit rángatni és ennyi az egész.

Elmentem még bevásárolni itt a környéken. Rögtön a kínai zöldségeshez mentem, mert az sokkal olcsóbb, mint a bolt és nincsenek halálra fényezve egyenként a gyümölcsök. A bolttal viszont kicsit bajban voltam. Nagyjából semmit nem értettem mert még az eligazító jelek is kínaiul voltak kiírva. Gyorsan kerestem is egy másikat. Viszont hihetetlen mekkora élet volt így szombaton. Parkolni tényleg nagyon nehéz a városban, ezért a felfordulás még nagyobbnak tűnt. Különösképpen azért, mert most volt a beköltözés a Campusra is az itteni diákoknak. Nagyobbnál nagyobb kocsik érkeztek a közeli és távolabbi kertvárosokból, hiszen a szülők biztosak akartak lenni gyermekük jövőjét illetően, különösképpen, ha már ennyit fizetnek érte.
Most végre van egy kis nyugi, hogy én is összeszedjem a gondolataimat és felkészüljek a jövő hétre, hiszen kedden már  kezdődik a tanítás.