Eddig azt hittem, jelentős tapasztalattal és rutinnal rendelkezem az utazást illetően, hiszen sokfelé megfordultam már Európában. 2010. augusztus 17-én (ha magyar idő szerint nézzük, akkor lehet, hogy már 18-ba is átfordult a nap) rá kellett ébredenem, hogy a világnak milyen kis szegletét is láttam eddig és milyen nagy távolságnyira vannak egymástól az általam kiválasztott indulási és érkezési helyek. Persze a reülőjegyre is rá volt már írva, hogy mit lehet az utazástól várni, de a kezdetben 19 órásnak ígérkező utat sikerül még pár órával megfejelni, így végül kicsit több mint egy napot utaztam háztól házig, szerencsére mindenféle probléma nélkül.

Jó érzés volt, hogy Anya végigvárta velünk azt az időt, míg a reptéren megindították a beszállást a kapuknál (mit tesz a spéci kártya a reptéren), de ekkor még a java előttünk állt. Eddig csak British Airways-el utaztam a tengeren túlra, így nincs nagy összehasonlítási alapom a Delta szolgáltatásait illetően. Azt viszont bátran állíthatom, hogy azért az európai légitársaság minőségibb szolgálatást tudod nyújtani, különösen Budapest és New York között. Régen is imádtam a repülőtereket, mindig elgonolkoztatott, hogy kik, hova és mi célból utaznak. Ez most sem volt másként. Több magyar nagyszülő utazott az unokájával, akik konstans angolul válaszotak a nagyinak, a nagy "beszéljünk magyarul" próbálkozása ellenére is.

New York-ban át estünk az útlevél és vámellenőrzésen. Konkrétan, mint a halak a szardíniás dobozban úgy mozogtunk a számunkra kijelölt sávok mentén. A reptér terültén fehér embert (ezt mindenféle bántó szándék nélkül, csupán tájékoztató jelleggel írom) egy öreg néni kivételével nem lehetett látni. Miután Garcia őrmester (na jó, lehet hogy nem volt őrmester, de tényleg Garciának hívták) lepecsételte az útlevelünket és kitöltetett velünk rakatnyi papírt, az idősebb néni nikotintól rekedtes hangon kérdezte meg, hogy mikor megy a gépünk és hova, mert annak megfelelően kell lerakjuk a csomagunkat, hogy a szállító feltegye futószalagra. Itt egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha ott marad, vagy éppen a Miamiba tartó gépre kerül fel, de végül nem kellett izgulni. Mikor nagy bátran tehát azt feleltem a néninek, hogy 'I think it leaves at 5pm', ő gondolkozás nélkül visszaválaszolt erős orosz akcentussal: 'Honey, you can't think. You have to know!' Hát, minden bizonnyal ez szükségeltetik az amerikai precízséghez...

Ezt követően jó pár órát ücsörögtünk a reptéren és figyeltük az embereket, ki hogyan öltözködik, stb. Nagyon érdekes volt az elektronikai dolgokat árusító automata. Nálunk is van üdítős és snack automata, de fényképezőgépet azért csak nem innen veszek... Itt kezdtük először érezni, hogy fáradunk. Nem csoda, hiszen ekkor otthon már éjfél múlt. A gép késett két órát, így csak később tudtuk megkezdeni a beszállást a 6 órás útra. New York-ból pedig nem maradt más, mint a város vakító fényei és J.F. Kennedy Reptér.

Adrienne, az egyik tutor várt minket éjfél  után a reptéren és taxival jöttünk el a kollégiumig, ahol segített, hogy minden rendben menjen a bejelentkezésnél. Gyors pakolás és zuhany következett és már hajtottam is ki a hálózsákot. Otthon már reggel volt...