Szinte hihetetlen, de amint megvannak az embernek a saját maga kis szokásai, rögtön otthon érzi magát. Azt hiszem, a beilleszkedés folyamat immár lezárult és valóban itthon érzem magam. (Nem kell félni, azért nem fogok itt ragadni, elvégre már megvan a repjegyem és otthon is várnak az államvizsgák és sokan mások. :)) Már teljesen kiigazodom a környéken, felismerem iskolába menet, melyik ház melyik részén van az egyes utcáknak és tudom, hogy nagyjból mire számíthatok az egyes órákon.

Előadtuk a prezentációt (Közönség felmérése és vizsgálata a beszéd/előadás előtt) és megtanítottuk az osztályt (vagyis a leendő asztronautákat), hogyan kell kommunikálniuk a űrlényekkel mikor megérkeznek Bambylonia bolygójára. Nagyon viccesen néztünk ki alumínium fóliával a fejünkön, de egész jól megoldottuk a feladatot. (Képek a Picassán).

Már többszörösen rácsdálkoztam a technikára, milyen hihetetlen, hogy több ezer kilométer távlságból is nyomon tudom követni, mi történik otthon. Épp kapcsoltam volna ki csütörtök este a számítógépet, de még megvártam a Petőfi rádióban a reggeli híreket. A főcím persze: robbanás rázta meg San Francisco-t. Hm, rögtön felkaptam a fejem. Ebből nem lesz korai fekvés, gondoltam. Gyorsan felmentem a helyi hírportálokra és utánajártam a dolognak. Az otthoni és a nemzetközi sajtó 1 hallotról számolt be, a helyi viszont 3-ról. Hát igen, a média már csak ilyen. Szerencsére az előbbi volt igaz. San Bruno egyébként SF nemzetközi repülőtere felé található, Inner Richmondtól kellő távolságra, így mi ebből az egészből semmit nem éreztünk. De hogy otthonról tudjam meg, mi történik itt... Általában egyébként on-line helyi rádiót szoktam hallgatni. Különös véletlenek.