A tegnapi pánik, miként fogok megfelelni az itteni követelményekben csökkenőben van. Valószínű én vettem túl komolyan a dolgokat és az egekbe magasztáltam minden órát és tanári elvárást. Ma viszont több órán több osztálytársammal (jobb szót nem tudok rá) beszéltem és egész megnyugtató információkat és megerősítéseket sikerült beszerznem.

Érdekes volt az egyik gondolat az indiai tanártól a US Foreign Policy órán, hogy az amerikaiak többek közt abban térnek el a világ más népeitől, hogy rettenetesen idealisták, nem ismernek lehetetlent és saját magukat tartják mindig minden körülmény közt a legjobbnak. Ezt összekapcsolta a türelmetlenségükkel, hogy mindent eredményt azonnal akarnak és tökéletesen, ami pedig a rövid történeti múltjukból fakad. Elgondolkodtató állítások. Egy biztos, hogy (remélhetőleg) ez a légkör segít felpumpálni az egészséges önbizalmamat.

Jól eső érzés az órán azt hallani, hogy milyen ügyesek vagyunk, ha valamit jól csináltunk (olykor csak megcsináltunk). Pl. a mai Pubic Speaking órán végigmentünk megint a neveken és 1-2 embernek el kellett ismételnie. Még ha a felét nem is tudta (persze segítettünk), járt a taps a kör végén. Ezzel szemben az otthoni szemlélet mi volt: "Nem tudod? Ülj le, egyes!" Végre nem dőlök bele a saját kardomba, hogy otthon milyen nehéz diplomával elhelyezkedni (minden bizonnyal itt is) és mennyi szenvedés vár ránk a kezdeti időszakban. Sokkal inkább elmerengek a tanár szavain, hogy a legnagyobb érték, amit az egyetemen (college-on) megtanulhatunk az alakalmazkodó-képesség (adaptability). Való igaz, ez egy pótolhatatlan érték és bízom benne, hogy ezen készséggel alaposan fel leszek vértezve. :)

Az ebédemet ma úgy éltem meg, mintha álomvilágban éltem volna. A nagy rohanásban nem beszéltem meg senkivel időpontot, így mikor lehuppantam kis tálcámmal a cafeteriában, rögtön ott termett egy 70 év körüli bácsi, hogy le ülhet-e. Nem ellenkeztem, így hát végigbeszélt, amíg befejeztem a menüt. Nem tudtam hova tenni. Áradozott a magyar gulyásról és panaszkodott, hogy mennyire nincs íze a mostani élelmiszereknek és a vietnámi háború idején minden más volt, meg persze az amerikai hadseregnek mindig is meg volt és meg lesz a 'riszpektje'. Szépen elköszöntünk egymástól és mentem órára. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy miért épp hozzám jött oda (volt máshol is hely), aztán csak mosolyogtam az egészen egyet. :)

Otthon kezd beköszönteni az ősz (a reggel fél hetes hírműsor a Petőfin mindig bemondja:)), de itt az idő továbbra is változatlan. Jó volt délután élvezni a fűben a napsütés egy Ben & Jerry jégkrémmel. :)

Este elmentem megint jógázni a sport centrumba (a vasárnapi sokkal inkább meditációs volt, mint átmozgató). Mint a filmekben: kb. ötvenen egy termben próbáljuk utánozni, amit a tanár csinál. Az otthoni max 10-12 fős csoportomhoz képest, ahol Norbi (oktató) mindig kijavította a hibákat és az órán kellemes zene szólt, ez sokkal személytelenebb volt, viszont legalább egy kicsit átmozgatott. Tegnap kardio gépeztem, holnap pedig megyünk Baseball meccsre. Kezdek egész sportos lenni. :)