Golf után Starbucks-oztam egyet az indonézekkel. Jót beszélgettünk a két országban folyó korrupcióról. Hát Indonéziához képest sehol sem vagyunk... Ez azért megnyugtató, de még mindig van hova fejlődni. Szóba jött Amerikai is természetesen, mint minden egyes alkalommal, mikor nem native van a társaságban. :) Továbbra is állítom, teljesen más világ. Nem a származás miatt, sokkal inkább a hátterüket tekintve. Azért otthon csak a téveben hallok olyan történeteket, hogy ki kit hogyan veszteget meg, nem pedig élőben, hogy az indonéz "haver" 5000$ fizetett ki cash-ben az amerikai rendőrnek mikor az meg akarta bírságolni. Szóval itt is vannak problémák, de azt igyekeznek a felszín, illetve a szőnyeg alá söpörni. Kiderült, hogy a pénzes indonézek jönnek a USF-re (a Management Department-et egy indonéz fószer adományozta az iskolának, így szinte biztos felvételt élveznek), akik pedig egy kicsit eszesek is, Stanford-ot választják. Ja, persze. A magyarok is így válogatnak az amerikai egyetemek közül...

Délben elmentünk a változatosság kedvéért mexikót enni Lindával. Egyre jobban élvezem a beszélgetéseinket. Otthon mindenki utálná, ha hallaná: a mondta egyik fele magyar, a másik angol. Meg persze nagyban téma függő is. Politikáról és aktuális helyzetről szinte csak angolul beszélünk, suli téma változó, család és magánügy pedig magyar. Ez valahogy érthető is, hiszen a legfontosabb a mindennapi esemény, amit otthon a kis magyar családodnak is elmondasz. Az iskola kicsit megosztó téma, attól függ, miről van szó. Mivel teljesen más a két rendszer, ezért jobb mindent az eredeti nevén nevezni, mert a fordítás nem adja vissza az eredeti jelentést. Politika és szakmai dolgok (nemzetközi jog) pedig egyszerűen olyan, amit angoul tanulunk (főleg Linda), így nem feltétlenül képezi a mindennapi társalgás részét. Aranyos volt, mint mindig és jó érzés, hogy ilyen szép lelkű magyarokat még a világ másik végén is találni. Válvázolta a USF teóriát, melynek értelmében a szemeszter során a napi tevékenységeket 3 fő részre lehet felosztani: tanulás, szórakozás és alvás. Otthon az utóbbit sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni (én legalábbis gyakran tettem így), pedig tényleg fontos. Az elmélet fényében nem lehet mind a három tevékenységet egyenlő hangsúllyal folytatni, hanem választani kell kettőt, mire szeretnénk koncentrálni. Ezt olyan megnyugtató volt hallani, mert nyilván az Erasmus időszak feltette a pontot az i-re, viszont utólag visszagondolva csak az alvás és szórakozás tekintetében. Ezzel szemben SF-ban az iskola nagyon nagy hangsúlyt kapott, mégis a fennmaradó időd maximálisan sikerült kiélvezni és a lehető legtöbb dolgot belepréselni. Más standardekkel kell mérjem a két időszakot, mert valóban ég és föld volt a kettő. Választani nem szeretnék, mert nyilván mindkettő az életem részét alkotta, de azt hiszem in over all csak hasznosabban töltöttem Szent Ferenc városában az időt.

Este pedig még Sharon Stone-nal is találkoztam. Na ez most nagyon fancy-n hangzik, de tényle jó kis beszélgetést kavartak le vele. Az Ázsia tanszéka nagyon híres az egyetemnek és a Pacific Rim szervezésében került sor az estre. Beszélt gyerkkorról, karrierről, illetve miként vált AIDS nagykövetté (dec. 1 az AIDS világnapja, innen az apropó), valamint viszonyáról a Dalai Lámáról, meg hogy Richard Geare miként vitte bele a buddhizmuba. Sundai barátnőmtől (ő a másik resident advisor -AR- a folyosón) megtudtam, hogy a kínaiak annyira nem szeretik, mert a 2 évvel ezelőtti földrengéskor úgy nyilatkozott, hogy mindez azért van, mert Kína nem enged Tibet függetlenségéből és a természet ezzel bünteti az országot. Ugya utólag bocsánatot kért, de ez szállóigévé vált Kínában. Amikor beszélt, akkor lényegében játszott, színészkedett, ami nyilván jól mutatott a színpadon. A kérdéseknél azonban csak lejött, hogy sikeresebb akkor, ha az előre megírt szövegre kell építkezzen. Nagyon Dalai Lámásat akart mondani, de az ő szájából ez egyszerűen csak nem hangzott hitelesnek. De kedves volt, meg legalább Hollywood-on kívül is mozog, amit értékelek. Közelről viszont nagyon ráncos. Hiába, az amerikai sztárok nem élnék túl a photshop nélküli világot.

Az pedig teljesen jellemző, hogy megint akadtak emberek, akik már bőven kezdés előtt foglalták a helyet. Csak azt nem értettem, miért pattantak úgy fel, mintha rakétából lőtték volna ki őket. Kezd olyan érzésem lenni, hogy a készülődést jobban élvezik, legalábbis nagyobb hangsúlyt fektetnek rá, mint az adott eseményre magára. Ettől persze sokszor sokkal professzionálisabbnak tűnnek mint otthon egyes konferencián az előadók, ami mindenképp előnynek fogható fel. Viszont az esemény élvezeti értéke kisebb, ami negatívum. Persze mindig az arany közpútra kell törekedni. Ez pedig nem etnikum, vagy nemzeti kultúra függő, hanem csak rajtunk áll. Azok vagyuk, akik lenni szeretnénk. A döntés csak rajtunk áll.