A csütörtök gyorsan elszállt, a szokásos rutinjában. Szokatlanul meleg, pólóban rohangálós idő volt. Ilyen szikrázó napsütésben, még az átlagosnál is jobb szokott a kedvem lenni. Az igazi boldogság az, mikor a kis mindnennapi dolgoknak is tudunk örülni. Teljesen felszabadultan sétáltam haza az edzőteremből és csak élveztem a Nap melegető sugarait.

Péntek délután elmentem golfozni a gyakorló pályára az egyik indonéz osztálytársammal. Még múlt héten terveztük ugye Vicky-vel, aztán mégsem jött össze és használatlanul vittem vissza az ütőket. Ezt látván Chris mondta, hogy csatlakozza nyugodtan hozzájuk, nem kell vinnem semmit, használhatom az ő ütőjét. Megbeszéltük tehát a péntek délutánt, ami számukra már egyfajta rutinná vált. Ugyanoda mentünk, ahol a legutóbb voltunk az órán, mivel ez van a legközelebb az iskolához.

Legutóbbi alkalommal az amerikai Chris-el mentem és beszámoltam már a nagy ledöbbenésemről a Mustangról és az amerikai jóléti társadalomról. Azt azért nem mondom, hogy ezt mind visszaszívom, de a közelébe nem érhet az ázsiai gazdagságnak. Minden nap újabb és újabb meglepetések érnek Ázsiát illetően. Otthon az emberek képzetében a "Szokat olcón!" és a "Cípös mehet?" képzet él, de nem látjuk, mi van az érem másik oldalán. Nyilván, egy olyan magánegyetemen, ahol 18.000 $ a féléves tandíj, nem a piaci árus gyerekei tanulnak, aki jó ha 2 $-nak megfelelő órabért hazavisz. Szóval vannak a szegények és a nagyon gazdagok. Tény és való, nem olyan környezetben szocializálódtam (nem panaszkodásként mondom), ahol mindennapos dolog, hogy a 23 éves fiatalok egyéni rendszámtáblás 300-as Mercedes-szel járnak iskolába, majd azzal hajtanak tovább a közeli golf pályára. Persze az elmúlt hónapok alatt már megtanultam, hogy semmin sem szabad meglepődni, mert itt tényleg bármi megtörténhet.

Jó kis délután volt, sokat tanultam és a swing-em is kezd egész jó lenni. Mindig kérdeztem és nagyon figyeltem, mit hogy kell. Jó az egyetemi óra, de mindenképp ki kell egészíteni egy kis gyakorlással, ha komolyan gondolja az ember a sportot. Újból megtapasztaltam, hogy ez igen is fárasztó sport. 100 labdát ütöttünk és ma azért érzem a hátizmaimat rendesen. A versenyzők pedig legalább 300-500 labdát ütnek naponta. Nem hiába, gyakorlat teszi a mestert.

Hollandiában már volt alkalmam egy kicsit belekóstolni az indonéziai kultúrába, különösen az indonéz ételekbe, hiszen egészen a II.VH-ig holland gyarmat volt. Azt például nem tudtam viszont, hogy teljesen normális dolog, ha valaki egy órát késik az indonézeknél. Kiderült, hogy ott is rengeteg kínai bevándorló van és Chris meg többi indonéz is tulajdonképpen másod-harmad generációs kínai. Érdekes, hogy a kínaiak mindig megtalálják egymást, függetlenül attól, milyen dialektust beszélnek. Az ilyen házasságokból mindig a gyerek jön ki a legjobban, aki szerencsés esetben beszéli az apuka és anyuka különböző kínai dialketusát, valamint a hivatalos mandarint. Azon esetekben, ha nem Kínaban laknak, akkor természetesen anyanyelvi szinten jön még az adott ország nyelve is, továbbá a magániskolában tanult, huszonéves korra tökéletesen amerikai akcentussal elsajátított angol. Nyilván Európában is sok hasonló életpélda van, különösen a határmenti vidékeken, de jó magunkat emlékeztetni, hogy Ázsiára és Afrikára még inkább vonatkozik a bábeli nyelvek forgataga.

Kiderült, hogy az egykori magyar konzulnak a fia is az osztálytársuk volt az indonézeknek (a végén 3 indonézzel és egy olasz-amerikaival ütöttem a labdákat). Megemlítették, hogy volt még egy ukrán srác is az osztályban, de sosem értették, miért beszél magyarul... Na itt persze belendültem és elmondtam a jól begyakorolt sztorit a magyarokról. Kérdezték ők is, mit tudok az ő országukról. Hát teljesen el voltak ájulva, mikor felhoztam a még régen az olasz tanáromtól tanult példát, hogy ha az indonézek többesszámban akarnak valamit mondani, csak megduplázzák a szót. Mondtam a kunyti (kulcs) és a kuntyi kuntyi (kulcsok) esetét. :)

Az este hasonló nemzetközi hangulatban telt. Közben egy skype beszélgetés apával, otthoni hajnali 3 órakor. A lányoknak van egy olyan tuljadonságuk ugyanis, ha 8-9 óra is a különbség, amint tudják, hivják az otthoniaiakat, különösen, ha amúgy is ritkán nyílik alkalmuk beszélni. Persze megkaptam, hogy milyen liberális lettem és majd, ha hazamegyekk másképp látom a dolgokat. Elképzelhető. :)

Szóval este az egyik német gyereknek volt a 25. születésnapja és összecsődítette az ismerőseit. A társaság összetételéről röviden annyit, nem tudtuk összeszámolni, hogy hány különböző nyelven tudunk Tilmannak boldog születésnapot kívánni. A Happy Birthday-t persze mindenki a saját anyanyelvén ünnepelte. December 28-a minden kétséget kizáróan nem a legalkalmasabb időpont az efféle ünnepléshez.

Erasmus alatt is rengeteg különböző hátterű diákkal találkoztam, de nem voltam olyan összejövetelen, ahol az 5 különböző kontinens egyaránt képviseltette volna magát. Az amerikaiak (értve itt a másod-harmad generációs amerikaiakat) kisebbségbe kerültek a brazilokkal, nigériaiakkal, kínaiaiakkal, ausztrálokkal, izraeliekkel, spanyolokkal, finnekkel, magyarokkal, libanoniaiakkal, mexikóiaiakkal, stb. szemben. Természetesen kedvelt téma volt az identitás meghatározása és fontossága, valamint a nyelv kérdése. Nigériában például 70 különbözi törzsi nyelv van, így az egyszerűség kedvéért az angol a hivatalos. Bem elmondása szerint, azt viszont nem biztos, hogy egy átlag amerikai megértené, hiszen a helyi szokásokhoz alkalmazkodott.

Aranyos volt, mikor a bemutatkozás után jött a válasz a kérdésre: "Where are you from?". Itt felejtősek az egy szavas, mondatos válaszok. A nagy részük úgy kezdődött: "Well...." aztán folytatódott a sztorizással: szülőhely, gyerekkor, egyetemi évek. Ezek nem ritkán 3 különböző országban, vagy kontinensen.

Ilyen társaságban az egyedüli nehéz dolog a "global drink" és "global food" elkészítése. A Caipirnha-t (brazil ital) ugyanis európai kezek nem tudják elkészíteni, hogy az autentikus legyen. A tortillas-ért pedig egyértelműen egy mexikói kell felelős legyen, de a hozzá való hagymát a magyar vágja fel szakszerűen. Szóval igazi nemzetközi közreműködéssel csodálatos vacsorát és estét hoztunk össze a mini Egyesült Nemzetek Szövetsége keretében. Kár, hogy a nagy világban nem minden ilyen kiegyensúlyozott és jól működő.