Azt hiszem 2009. február 16-án olyan repülőútban volt részem, amit biztosan nem fogok elfelejteni, számomra ugyains ez a röpke másfél órás út vitathatatlanná tette, hogy visszafordíthatatlanul ráléptünk a felnőtté válás és önállóság útjára. Igen, ráléptünk, mert itt nem csak rólam van szó, de a többi korombeliről, elsősorban volt osztálytársaimról is.

Hétfő hajnalban érkezik az sms Jocitól (volt osztálytársam): "Remélem rajta leszel a gépen, mert én igen!" Nem, még nem üzleti útra készülünk, de nem is látogatóba. A képlet két ismeretlenes: én jövök vissza a holland egyetemre, Joci pedig vezeti a Wizzair sokadik számú  járatát. Na jó, még nem ő volt az első számú pilóta, de mikor szálltam fel a gépre, a pilóta fülkében nagyon állított valamit a műszerfalon az első tiszttel nagy egyetértésben. A lépcsőn állva csak úgy dagadt a mellem, hogy ismerem azt a fess fehéringes pasit, sőt leszállás után beszélni is fogok vele. Ezt érzik a szülők is, mikor a gyerekük sikerének örülnek? Mert akkor nagyon jó érzés büszkének lenni! :)

Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy Jocinak én leszek az első ismerőse, akit utaztat és hogy az eindhoveni reptéren a leszállást követően a pilóta fülkéből kijőve ad két puszit, majd robogok tovább a kis holland egyetemi városkámba, csak mosolyogtam volna mindezen, hogy milyen szép álmok... Nos igen, az álmok olykor valóra válnak és akármilyen hihetetlen mi is felnövünk - legalábis Joci, én még az egyetemisták boldog életét élem. :)